Halállátomások

Az álom felkapott, és kitépett szűk kis szobámból. Nem egy ágyban feküdtem akkor már, hanem egy mocsár közepén ücsörögtem.

Nem tudom, hogy mi lehetett a ködön túl. Nem is érdekel. Nem akartam menni sehova. Egy domb tetején ültem. Egy magas domb tetején. A dombot mocsár ölelte körül. Bűzös mocsár, a ködtől végeláthatatlan. Törökülésben meredtem a semmibe. Nem volt mit látni.

Az első látomás meglepő volt, de nem túl impresszív. Anyámat láttam. Láttam, ahogy csendben megeszi a betegség. A kiszenvedése perceit figyeltem látomásomban. Mintha csak ott álltam volna mellette. Aztán meghalt. Ezután ismét a dombon ültem. Nem éreztem még, csak sejtettem, hogy valami a domb mélyén megmozdul. Újabb látomás tört rám. A menyasszonyom még meg nem született keresztfiát láttam. Láttam őt is meghalni. Ez a halál nem volt olyan békés és csendes, mint anyámé. Vagy nem lesz olyan, mint anyámé lesz? Nem is tudom, hogyan kéne megfogalmazni. Aztán megint a domb. És újabb látomások sora tört rám. Ismerősök halálait néztem végig. Egy mozdulatot sem tettem egész végig. Minden halállátomás után a föld, mellyé a hullák porladtak az évezredek alatt, hússá vált, s mocorgó élőhalottak hada termett belőle a domb mélyén. Döbbenten figyeltem, mintha csak filmek százát látnám, melyeken szeretteim, barátaim halála van rögzítve. Mindegyiket végignéztem. Nem tehettem mást, és nem is akartam mást tenni. Ismerőseim sápadt holttestei férgek hadaként egymásba gabalyodva kavarogtak alattam. Élőhalotttakból állt végül az egész domb. Csak egy testnyi por választott el végül tőlük. A látomások százai az agyamba égtek. Kivéve az utolsót. Én voltam az utolsó. Az álmok ura ekkor megütött, s én zihálva felébredtem. A nyugalom, ami álmomban kísért, elröppent. De nem vitte magával az emlékeket.

Sosem felejtem el.