Beteljesülés

Liza hazafelé tartott.
Szürke felhők lepték el az eget. Átment a főúton a szürke panelházakkal telezsúfolt lakónegyedbe. Az ő lakásuk ott állt a betondzsungel szélén, a főúttal szemközt.
Még csak két napja élt itt az anyjával. Amikor a szülei válása után megtudta, hogy Budapest egyik legszegényebb lakónegyedébe költöznek, azt hitte, szívrohamot kap. Nem tudta volna igazán megfogalmazni, hogy miért, de félt ettől a helytől. Ezt a felől természetesnek tartotta, hogy mindig is utálta a változásokat, de volt itt más is, amit nem tudott volna megnevezni. A félelem úgy lappangott a levegőben, mint a mérgező füst.
Meg kellett állnia a bejárati ajtó előtt, hogy előhalássza a táskája mélyéről a kulcscsomóját. Hirtelen valaki rácsapott a hátára: - Cső Liza! - ismerős volt a hang, de nem volt olyan állapotban, hogy be tudja azonosítani. Olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem elesett a saját lábában.
Eltartott néhány másodpercig, hogy felismerje.
Fiatal, szőke kislány volt, még akkor ismerkedtek meg, amikor ideköltöztek és pakolták be a bútorokat. Ott lakott egy emelettel lejjebb, a földszinten.
Liza sietve kapkodta a levegőt, a szíve majd kiugrott a helyéről: - Kari, a frászt hoztad rám! Már azt hittem, hogy...-itt megszakadt. A szeme megakadt a lány kezén. A jobb keze be volt gipszelve.
- Mi történt veled? - kérdezte és Kari sérült keze felé bökött.
- Hát... ma reggel történt. - mondta a lány egy kicsit kelletlenül. Nem akart róla beszélni, ez tisztán látszott a szemében.
- Bejössz? - kérdezte Liza és kinyitotta a bejárati ajtót. A szívéhez nőtt ez a lány az itt töltött két nap alatt, de most úgy látta jónak, hogy ha békén hagyja. Biztos beteg, mert elég sápadtnak látszott.
Bementek és az első emeleten elváltak.
Valami nem volt rendben ezzel a lánnyal. Pár napja még madarat lehetett volna vele fogatni, most meg... úgy látszik, nem csak ő van rossz passzban. Nem baj, most hazamennek, és mindketten kipihenik magukat, aztán másnapra jobban lesznek.
A földszinten elváltak
Liza hazament az új otthonába.

***

Csörömpölő edények zaja törte meg a lakás csendjét. Az anyja a konyhában mosogatott.
Liza bent ült a kanapén a szobájában. Merengve nézett maga elé a semmibe.
Már régóta nem volt ehhez fogható rémálma.
Egy zárt kamrában volt, a levegő fojtott és nem volt ablak, amin bejöhetne a fény, talán ajtó sem... csak egy poros lámpaizzó lógott le a plafon tetejéről és homályos fénykörbe vonta a szűk helyiséget. Hirtelen valami nagy puffanással leesett a háta mögött. Megfordult. Az esés nyomán fölverődő porfelhőben szinte nem látott semmit, csak azt, hogy valami nagydarab test fekszik a földön.
Hogy a fenébe került ez ide?A plafonról eshetett le?
Fölnézett a mennyezetre, de a villanykörte pislákoló fénye nem volt elég erős ahhoz, hogy mindent láthasson. Feladta. Majd egyszer lejön ide és megnézi zseblámpával.
Lehajolt és megpróbálta kivenni, hogy mi fekszik ott, de a félhomályban nem tudta; mintha egy vékony, ködös fal lenne közte és a test között.
Finoman megbökte a lábával a testet.
Semmi.
És még egyszer.
Semmi. Meg se mozdult.
Lehet, hogy nem elég finoman megbökni.
Nekilendült és teljes erejéből belerúgott. Valami kemény tompa koppanással nekiütődött a talajnak. A test hideg volt és puha, de Lizának belefájdult a lába a rúgásba. Ezen kívül nem történt semmi, az a valami (vagy valaki) meg se mozdult. Biztos halott...
(egy halottal vagyok egy szobában!)
A gondolattól végigfutott a hátán a hideg.
(Vicces lenne, ha megmozdulna...)
Marha vicces!
Tegnap még humorosnak találta azokat a rémtörténeteket, amikben a halottak életre kelnek és emberi húsra kiéhezve tolonganak az utcákon, hogy valakire rátaláljanak, és elevenen felfalják. De ez ott, abban a szűk szobában nagyon is valóságnak tűnt. Lehet, hogy nem is hülyeség...
(Keresni kéne egy ajtót, mielőtt tényleg fölkel! - szólalt meg újra a belső hang)
Nem... ennyire szerencsétlen nem lehet...
Ez csak egy buta pánik! Úgy, mint amikor még a régi házukban laktak és hajnalig rajzolt a szobájában, közben magnóról hallgatta a zenét. Egy lámpa égett csak. Kint vihar volt és dörgött az ég. Akkor hirtelen egy hangos villámlásnál valami kicsapta az áramot és a villany kialudt, a szobában vak sötét lett, a magnóban a békés zene, amit eddig hallgatott, olyan fülsértő morajlássá torzult, hogy ijedten letépte magáról a fülhallgatót, felugrott a székről és rángatta az ajtókilincset, de nem akart kinyílni. Aztán dörömbölni kezdett, kiabált, de senki nem jött segíteni. És akkor hirtelen lenyugodott. Hogy miért, azt még maga sem tudta. Elővette a kulcsot a zsebéből, nagy nehezen betette a zárba és kinyitotta az ajtót. A többiek kint voltak a ház előtt és ezért nem hallották meg. Másnap már csak nevetni tudott rajta.
Akkor nem történt a világon semmi és most se fog. Csak nyugton kell maradnia. Ilyen rémségek csak a képzeletében vannak.
Még egy utolsó pillantást vetett a földön fekvő testre, aztán megfordult és keresni kezdte az ajtót. Végigtapogatta a falat, a keze piszkos lett és köhögnie kellett a falakról ujjnyi vastag rétegekben lemálló portól. Közben azért néha visszanézett a testre. Meg se mozdult. Pont úgy feküdt ott, mint tíz perce.
(De azt a rohadt ajtó még mindig nincs sehol!)
Amikor már mind a négy falat végigtapogatta és végigkopogta, hitetlenül állt meg a szoba közepén.
Valahol pedig kell lennie egy ajtónak, másképpen hogyan jutott volna be ide?
Végignézte még egyszer.
Nem talált semmit. Kezdett ideges lenni.
(Mi van, ha befalaztak?)
Nem! Az nem történhet meg. Annak a valakinek is le kellett esnie valahonnan!
A gondolat úgy lobbant fel az agyában, mint egy villanykörte.
Mi van, ha a plafonon van a kijárat?
Nem hangzott túl humorosan. Főleg amikor a túlélésről van szó... hogy a francba fog ő oda fölkapaszkodni? Lehetetlen! Föl sem éri!
De azért megpróbálhatja. Odaállt a szoba közepére és nekirugaszkodott a földtől, a keze épp hogy súrolta a mennyezetet.
Aztán megpróbálta nekifutásból. Akkor az egész tenyerével felérte.
Ha így végigugrálja az egész szobát, csak talál valamit.
Hát elkezdte. Minden egyes ugrással sűrű porfelhőket vert fel. Amikor elérkezett a szoba egyik sarkától a másikig, olyan tömény volt a por, hogy köhögnie kellett. Abba kell hagynia, mielőtt megfullad. Ki kell várnia, még újra leülepszik a por.
Lekuporodott az egyik sarokba és várt. A villanykörtét belepte a por és így erősödött a szobában uralkodó félhomály.
Hirtelen zaj ütötte meg a fülét. Halk, mocorgás, talán a fal mögül jön. Nem tudta pontosan beazonosítani a hangot, de reményt keltett benne. Mégiscsak van itt élet!
A fülét a falhoz tapasztotta. A zaj hol erősödött, hol halkult. Aztán elhallgatott.
Liza fölugrott és magából kikelve dörömbölni kezdett a falon: - Itt vagyok! Hahó! Segítség!
Titokban remélte, hogy talál egy kulcsot a zsebében, ami kinyit egy elrejtett zárat valahol a vastag porréteg mögött, talán még jobban reménykedett benne, mint abban, hogy meghallja valaki.
De nem volt a zsebében kulcs és nem volt előtte se ajtó, se zár, amit kinyithatna.
Kapkodva vette a levegőt, nekidőlt a falnak és újra hallgatózott. Lehet, hogy mégis meghallották, és azért van csend?
Kis idő múlva erőt vett magán és tovább dörömbölt, ordított, ahogy a torkán kifért, aztán elhallgatott, közel hajolt a falhoz és várta a reakciót.
Még mindig csend volt.
(itt hagytak!)
Megborzongott. Ebbe jobb nem belegondolni.
De az is lehet, hogy segítséget hívnak, mert tényleg be van falazva...
Hideg érintést érzett a nyakán.
Először szinte föl se tűnt neki. Aztán megfordult. A látványtól megakadt a levegő a torkában, hirtelen nyelni sem tudott.
Élettelen, fagyos szemek meredtek rá üres tekintettel. Sötétség volt ezekben a szemekben. Hosszú, szőke haja az arcába hullott. Hegyes karmok mélyedtek bele Liza karjába. Felordított a fájdalomtól és ütötte, ütötte minden erejét összeszedve, de hiába, az ellenfél erősebb volt... aztán újabb, éles fájdalom hasított a hasába és a nyakába...
És akkor fölébredt. Ott feküdt a kanapén az ismerős szobában. Beleizzadt a ruhájába, az arcáról is patakokban fojt le a víz.
Egy kis ideig eltartott, mire tudatosult benne, hogy csak álmodott. Olyan elevenen éltek benne még mindig a képek, mintha egy órája történt volna meg vele az egész. De az az arc... olyan ismerős volt! Hiába kutatott az emlékei között, nem tudta beazonosítani. De az biztos, hogy ismerte valahonnan. Nem baj, fölösleges ezen törnie magát. Csak egy rémálom volt.
Fölállt a kanapéról, odament az ablakhoz és elhúzta a függönyt. Odakint már sötét volt. Az utcai lámpák sárga fénye dideregve pislákolt a járda szélén. A telihold fehéren világított a város fölött. Ránézett az órára: hajnali 1. Remek. Idáig aludt. A csörömpölő edények zaja abbamaradt. Kinézett az ajtón a folyosóra. Sötét volt, csak a konyhában sem égett a villany.
Egyszerűen érezte, hogy le kell mennie. Sokszor érzett már hasonlót, de ez most olyan erővel nyilallt belé, hogy egy percig nem bírta tovább a lakásban. Le kellett mennie.
Halkan betette maga mögött a szobaajtót, leakasztotta a kulcsát és kiment a folyosóra. Az ajtót bezárta. Végigosont a rosszul megvilágított folyosón és megindult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten megtorpant. Rothadó bűz csapta meg az orrát, régen érzett már ehhez hasonlót. A szag a földszintről jöhetett.
Erős ajtócsapódás rázta meg a házat. Egy sovány alak botorkált végig a földszinten. Hosszú, szőke haja kócosan lengett a derekánál. Felismerte. Kari volt az.
Mit keres itt lent ilyenkor?
A lány a pincébe vezető lépcső felé vette az irányt, aztán megindult rajta lefelé.
Mit akar ez a pincében? Valami tényleg nincs rendben vele.
Liza elindult utána. Mire a pince lépcsőjéhez ért, a lány már nem volt ott. Lement a lépcsőn. Egy szűk folyosóra érkezett. Három ajtó nyílt ide. A legutolsó ajtó a folyosó végében be volt csukva.
Egymás után nyitott be mind a három helyiségbe. Sötét, zárt kamrák fogadták és sehol egy teremtett lélek. A folyosó végén lévő ajtót csak nagy küszködés árán tudta kinyitni. De amikor sikerült, megbánta, hogy egyáltalán kitette a lábát a lakásból.
A kamrában félhomály uralkodott, csak egy poros villanykörte lógott a mennyezeten és halvány fénykörbe vonta a szűk helyiséget. A por sűrű felhőkben szállt fel a talajról...
(Idevezettek volna a megérzéseid?)
Úgy érezte magát, mint egy áldozat, aki megálmodta a halálos ítéletét, és most várja, hogy valaki berántsa ebbe a büdös cellába és szétkarmolja, letépje róla a bőrt, és többé sose eressze...
Akaratlanul is a padlót kezdte fürkészni. És nem hiába... az árnyékban egy nagy, sötét test feküdt.
Liza megdörzsölte a szemét. Aztán még egyszer odanézett, de még mindig ott feküdt az a valami. Semmi nem történt. Meg se mozdult. (Talán nem elég finoman megbökni...)
(BELE KELL RÚGNI!)
A pánik úgy borította el az agyát, mintha forró hősugár lenne. Belekapaszkodott a nehéz vasajtó külső kilincsébe, a gyomra görcsösen összeszorult és csak tehetetlenül lógott az ajtón, tágra nyílt, rémült szemekkel, közben észrevette, hogy fél lábbal bent van a szobában, de egyszerűen nem bírt megmozdulni. A félelem hideg bilincsként zárult a csuklójára és odaláncolta az ajtóhoz.
A falak árnyékában megmozdult valami. Fiatal lány lépett ki a sötétből. Hosszú, szőke haja a szemébe hullott. Liza felé tartott, a léptei bizonytalanok voltak.
Liza először nem hitt a szemének. A felismerés úgy hatott rá, mint a hidegzuhany és a túlélés reménye elnyomta a szégyenérzetét.
- Kari... hála Istennek...- motyogta Liza alig érthetően és könny futott össze a szemében. A keze még mindig görcsösen markolta a kilincset.
A lány hirtelen megtorpant a szoba közepén Lizától egy karnyújtásnyira. Liza erőt vett magán. Elengedte a kilincset és felegyenesedett.
- Kari... mi van veled? Mi történt? - kérdezte, de nem jött rá válasz.
Hirtelen megakadt a szeme a lány kezén, ami tegnap még be volt kötve. Elfeketült, mély seb volt a kézfején. Talán megharapta valami...
- Kari, jól vagy?- tette föl újból a kérdést, de hiába. Semmi válasz.
A lány üres tekintettel meredt rá. Félig nyitott szájából kicsordult a vér és vékony érben folyt végig az ajkán.
Liza odament hozzá, hogy kézen fogja és hazavigye innen, de amikor odaért egy hideg kéz vadul belemart a karjába. Kari volt. És akkor meglátta a lány szemét. Fénytelen, halott szemek voltak és őt nézték.