Történet a múltból

8 évvel később

Rose unatkozva kettétör egy faágat a kezével. Már három napja annak, hogy az apja és a bátyja elutaztak. Ő itthon maradt a kastélyban anyjával és a szolgálókkal, akik most az ő 12. születésnapi bálján dolgoznak. A lány most elindul a közeli erdőben, hogy ott szétnézzen. Bár csak kísérővel léphetne az erdőbe, kíváncsisága elnyomja felelősségtudatát. Belép az erdőbe, és hallja, hogy a közelben egy patak csörgedezik. Lassan elindul az

Talán indulni kéne.

Épp felállna, mikor egy ismerős arcot lát meg a tömegben. Ismerős, Rose számára kedves arc.

Caleb.

A lány körülnéz a tömegben, hogy más nem vette- e észre a fiút.

Senki.

Rose kezdi azt hinni, hogy csak képzelte, mikor az arc újra feltűnik a tömegben. A lány gyorsan kimegy a nagyteremből. A folyosón Caleb várja a sötétben rejtőzve. Sokat változott amióta a lány megtalálta a folyóparton.

- Beszélnünk kell- suttogja a fiú, és szétnéz.

- Ne itt – mondja halkan Rose, és gyorsan kisiet a folyosóról, le a lépcsőn, ki a kastély udvarába, és egyenesen az erdő felé veszi az irányt. Tudja, hogy csak biztonságos helyen beszélhet a férfival, ott ahol senki sem látja, hisz a fiú mostanában a nemkívánatos személyek számára fenntartott bálok vendéglistáján volt feliratkozva.

Az erdőben nem lehet hallani semmi mást, csak a szél suhogását, ahogy a fák ágait mozgatja. A lány sietősen behúzódik az egyik fa mögé, és onnan várja az idegen közeledését. A férfi megáll egy kis tisztás közepén, és körülpillant. A lány még egy kicsit tétovázik, aztán halkan előlép a fa biztonsága mögül.

- Nem kellett volna eljönnöd Caleb. Ha észrevesznek, nagy bajba fogsz kerülni – mondja a lány. A férfi felkapja a fejét, és a lány fellé pillant.

- Látni akartalak – szól, és közelebb lép a lányhoz.

- De pont most? – kérdezi a lány, és ijedten a kastély mellett pislákoló fényekre tekint. – Nemsokára észreveszik, hogy nem vagyok ott, és a keresésemre indulnak.

- Akkor gyere velem Rose – kezdi a férfi, de a lány ujjait a szájára helyezi.

- Tudod, hogy nem lehet, ne is folytasd - mondja halkan Rose, és újra a kastély felé pillant.

- Igen, tudom – Caleb hangja lemondó, és csöndes. – De nem akarlak itt hagyni.

- Muszáj lesz – mondja a lány. Ekkor hangos léptek zaját hozza a szél. Mindketten a zaj forrása felé fordítják tekintetüket.

- Gyorsan, menj el – suttogja Rose a férfinak. – Engem keresnek.

Caleb letöröl még egy könnycseppet a lány arcáról, ami időközben elindul a szép barna szemekből, majd egy búcsúpillantást vet a lányra, és gyorsan eltűnik a sötétségben. A zajok egyre erősödnek. Rose értetlenül nézi az idegeneket, akik megjelenek. Másra számított. Apjára, bátyjára, vagy valakire a kastélyból, de az emberek, akik előléptek a fák közül, ismeretlenek számára. Az idegenek szintén meglepődtek, hogy ilyen későn egy lányt találnak egyedül az erdő közelében, ráadásul ruhájából lerí, hogy gazdag családból származik.

- Mit keresel itt kislány egyedül az erdőben? – kérdezi az egyik idegen. Rose jobban szemügyre veszi a sötétben az idegent, aki hozzászólt, és látja, hogy a férfi tisztálkodásra szorul.

- Nincs túl sok közöd hozzád – mondja a lány, és elindul a kastély irányába, ám az idegen kitárja a karját, ezzel elállva Rose útját, megragadja a lány karját, és vigyorogva megjegyzi.

- Nem mész te sehová. Itt maradsz – mondja vigyorogva az idegen. Ekkor újjab zajok hallatszanak, melyre az banda összes tagja előhúzza kardját.

- Engedje el a hölgyet – lép elő a fák közül egy másik idegen férfi. Fiatal, fekete haja itt-ott a szemébe lóg, jobb kezében pedig egy kard.

- Wales közelében – érkezik a válasz. - Gyújtok egy kis tüzet, hogy átmelegedj.

- Köszönöm – lepődik meg a kedvességen Rose