Saya: A düh

Dühtől reszkető léptektől zeng a táj, mely közeledik egy erdőhöz. Ez nem más, mint a sötétség birodalma. Itt élnek a kárhozottak, minden olyan lény melyet örök száműzésre ítéltek, kiket nem fogadott el a világ. Oly teremtmények élnek itt kiket ésszel fel nem foghatunk. Hatalmuk, erejük meg haladja az egyszerű halandókét. Úgy tartják, belelátnak gondolatainkba, látják félelmeinket, melyeket ellenünk használnak fel. Alakjuk meg változtatásával a legsötétebb rémálmaink válhatnak valóra, minden mitől rettegünk itt életre kel, többé nem csupán elménkben létezik. Ám így vágyainkat is látják, számukra nyitott könyvek vagyunk, melyekben kedvük szerint olvashatnak. Féltve őrzött titkaink immáron az övék is. Ők az éj teremtményei, kik nem ismernek könyörületet sem irgalmat; nincsenek érzéseik, így bűntudatuk sem lehet. Nem félik a halált, sem az életet. Ösztöneik, és kedvük uralja életüket, nem tartanak senkitől és semmitől, nem áll felettük senki, csupán önmaguk urai. Leláncolt vadak ők, kiket a vér, a sötétség tart rabságban. Bilincsük nem gyengül az idő múlásával, csupán erősödik. Ahogy telnek az évek, évszázadok, ezredek úgy lesz úrrá rajtuk az olthatatlan vágy. Mindez erősebb náluk, nincs más elkárhozott életükben csupán a vér szava, mely elvakítja őket.
Bár mindez gyermekmese, félelmet keltő hiedelem… vagy még sem?
Egy ösvény végén sok minden lehet, ám ezúttal csak a végtelen feketeséget láttam, mely hívott magához. Az erdő felett keselyűnek tűnő madarak szelték az eget, ám pillantásuk vérvörös volt; hangjuk vészjóslóan hatott és fülsüketítően. Tekintetük követte minden mozdulatomat; akár csak a többi lényé, kik számára táplálék vagyok. Iszonyat dühösen megyek végig az ösvényen, a fák és bokrok mélyéből éhségtől megvadult lények követnek.
Kissé távolabb a hold fénye világít meg egy alakot. Magas, széles váll mely előre dől, karjai izomtól feszültek, groteszk arc. Vicsorgó fogai tekintélyt és félelmet parancsolnak, egyik szeme tengerkék, míg másik vérvörösen csillog. Nyakláncát csontok alkotják, melyeket áldozataiból tépett ki; közepén, mint medál egy koponya áll. Szőrös testét néhol rászáradt vér borítja. Karján, mellén és arcán mély sebek nyomai tűnnek elő.
Nem törődve a látvánnyal csak megyek felé. Oda érvén arrébb lökném, de teste nem mozdul. Tekintetemet lassan emelem mely már lángokban ég, nem látok a dühtől és a haragtól. Különös erő kerít hatalmába, kitörni látszik belőlem, melyet mindig is éreztem, végig kísért életem útján. Hihetetlen erőt érzek magamban és ugyanakkor mérhetetlen sötétséget. Ahogy a lény szemébe nézek, körülöttünk szikrázik a levegő. Éhségtől megvakultan már a nyál is folyik véres száján, eltorzult arcától nem rettenek. Ökölbeszorított kezem lassan szétnyílik, körmöm meg nő, mely karommá válik. Emelem kezem, és a torkát szorítom, majd körmömet belemélyesztem vastag nyakába, lassan forró vére csurog nyakán és kezemen. E vért látván felébred bennem valami. Jeges szél fúj, mely egyre erősödik. Egyre több lény bújik elő. Elengedem a torkát és lenyalom kezemről vérét. Behunyom a szemem, majd kinyitván vérben és lángokban izzik. Páran meghátrálnak, ám van, ki nem hátrál, inkább közeledik. Lassan leengedem kezem, és körbe nézek. Mögöttem egy mély, érdes, nem e világi hang szólal meg:
- Innen nincs menekvés! - lenéző hangon - Halandó.
Lassan visszafordulok, szemem szikrát szór. Kezemet mellére teszem és karmaim mély sebet ejtenek testén.
- Halandó? Mutass egyet is kinek a sötétség otthona, ki nem féli a halált. Nem rettent meg látványotoktól!
Hirtelen megragad torkomnál és lábam már nem érinti a földet. Egyre jobban vicsorog, akárcsak társai és közelednek. Vérem pezseg ereimben, szívem mégis nyugodt, nem rettenek meg.
- Most félnem kéne? Szívemnek zakatolnia? Sikoltásomra vágysz?!
- Nem! Véredre!!
- Abból te nem eszel!
Testemet különös érzés keríti hatalmába. Oly erő uralja, mely kitörni látszik. Ökölbe szorítom kezem, fejemet hátra hajtom és engedek erejének. Vad szél támad, mindenfelől közeledik, majd előttem meg áll. Egyik pillanatról a másikra, mint dühöngő fenevad éled ujjá, a földről hirtelen az ég felé törekszik. Torkomat fülsüketítő sikoly hagyja el. Egyszerre fogja be fülét minden teremtmény, lassan összerogynak. Szorítása lassan enged torkomon. Visszaereszkedek a földre, testem vérvörös lángoktól izzik, és hangomat zengi az erdő. Fájdalmas üvöltésük zavarja meg sikolyomat. Majd elhallgatok. Egyszerre emelik rám dühtől eltorzult arcukat, vicsorgó fogaikon már folyik a nyál. Közelednek; morgásuk mély és tekintélyt parancsoló.
Két lény felé emelem kezem és a levegőben ökölbe szorítom, ám ekkor nyakukhoz kapnak, levegőért esdekelnek. A többi hirtelen meg áll és feléjük néz, lassú haláluk kínszenvedés. Testük gyengül, térdük összerogy. Rekedt hangon próbálnak megszólalni, ám ekkor már késő, könnyes szemük már a véget jelzi. Karjukat felém nyújtják, majd remegve lassan a földre hull, akárcsak testük. Szemük az üresség tükörképe és a halálé.
Hirtelen csodálkozó, félelemtől, dühtől reszkető szemek szegeződnek nekem. Ám egyik sem mozdul. Hátra fordulok, és arra a lényre nézek, ki nem rég tekintélyt sugárzott, de mostanra kételytől ittas tekintettel mered rám.
- Félelem látszik szemedben - Lassan emelem kezem arca felé, hátrál - milyen érzés mikor a rettegés átjárja tested?
- Én nem rettenek meg sem élőtől, sem holttól! – vicsorgástól eltorzult arccal néz rám, és közeledik – azt hiszed erős vagy? Csupán dühöd táplál, de vajon ha elszáll, erőd meg marad?
- Azt hiszed csak a düh táplál?!
- Nézz végig magadon! Véred forr! Szemed izzik! Messziről érezni minden bánatod, sebeid lüktetnek fájdalmas múltuk új erőre kap!
- Mit tudsz te a fájdalomról?! – üvöltve – a sebeimről?! – könnyes szemem vérben izzik, eddig elfeledett sebeim felszakadnak – bánatomról?! Nem tudsz rólam semmit!!
Kezem emelem, és hirtelen szívének szegezem. Egy lökés; kezem testében, érzem meleghúsát, lüktető szívét, mit markolok. Arca szemrebbenés nélkül tekint rám, ám mikor kitépem életétől duzzadó szívét, hirtelen meg retten. Kezemre néz, melyről csöpög forró vére, szívét lassan nyugodtság tölti el. Egyre lassabban dobog, míg végül leáll. Nem ver többé. Lassan elengedem, és a földre hull. Mindenki rám néz, ezúttal egytől egyig hátrálnak. Majd üres szemébe tekintek, melyben kialudt a láng. Ahogy szíve úgy ő is a földre hull, erőtől duzzadó teste, akár a rongy csuklik össze.
Egyszer csak mögöttem egy mély, igéző hang szólal meg:
- Elég legyen! Öldöklésed érdemtelen és értelmetlen. Erre nincs szükség.
A szörnyek utat hagynak neki, közelükbe lépvén hátrálnak. Kivéve egy, ki oly erősnek látszik, mint utolsó áldozatom. Vicsorgó, és morgó tekintettel mered a hang forrására. Megfordulok, és felé nézek. Tekintete meg babonáz, fekete köpenye erőtől duzzadó testét takarja, léptei akár egy macskáé: hangtalan és kecses. Mozdulatai finomak. Fekete kócos haja takarja el szemeit, melyben lelke sötétsége verődik vissza; ám arca halált sugároz, fal fehérsége lenyűgöz minden élőt. Cseresznye színű ajkai mögül, hófehér fogai látszódnak, ám szemfogai nagyobbak, akár vámpíré, még sem az. Lételeme vér, akárcsak a többi kárhozotté, ereje és tudása mégis mindenki felett áll. Hatalma alatt a természet is fejet hajt, ám vannak vakmerő lények, kik nem hódolnak. Ki eddig vicsorgott, most közeledik felé, félelemtől és dühtől telítődik meg elkeseredett hangja:
- Demon!
Hirtelen rá mered a sötét tekintet, mely lassan elemészti. Kezét emeli és legyint. Vérvörös lángra kap a szörnyeteg. Üvöltése fájdalomról árulkodik, égett hús szag telíti el a levegőt. Éhes szemek merednek az áldozatra, nem törődve a lángokkal nekiesnek, éhségük elveszi eszüket; csupán ösztöneik hajtják. Lassan egymással vetekednek egy falat húsért. Mindeközben az idegen közeledik felém, ám egyik pillanatról a másikra hátam mögött terem. Keze karomhoz ér, érintése akár a jég: hideg. Arca nyakamhoz ér, miközben életem illatát szívja magába; lassan elém áll. Karmát végig húzza arcomon, ekkor megfogom, keze akár a jégcsap, érintésekor nyilal belém a végtelen fájdalom, de nem rettenek.
- Mit akarsz?
Kezemre néz, majd rám.
- Nem rettensz fájdalomtól, de vajon halált féled-e?
- Nem félhetek olyantól mi egész életemben kísér! – lassan eltolom kezét és leengedi.
- Hmm – sejtelmes bazsalygás tükröződik ajkán – akkor is ilyen bátor lennél, ha tudnád ki vagyok?
- Demon! … miért nem Démon?! Talán félnem kéne, hogy elégetsz engem is?
Közel hajol hozzám, és fülembe súgja:
- Vigyázz, dühöd gyengül!
- És? – kérdezek vissza flegma hangsúllyal.
- Így erőd is elvész!
- Nincs mitől tartanom!
- Biztos vagy benne?
Ahogy e mondat elhangzik, hűlt helye marad. Körbenézek, a szörnyek észre veszik távozását. Egyedül nézek szembe vadságtól eltorzult arcukba. Szabad préda vagyok, menekvésre esélyem sincs. Dühöm elszállt, ám erőmet érzem, egész lényemet átjárja. Nincs szükségem hirtelen haragra, már ura vagyok önmagamnak. Léptüktől zeng a környék, felém közelednek. Teljesen közel engedem őket magamhoz, egyszerre ketten érnek hozzám, ám mindössze egy pillanatra. Hirtelen belsőjükben óriási fájdalmat éreznek, melyet még nem tapasztaltak, égető érzés lesz úrrá rajtuk, mely feszíti testüket. Saját körmeiket mélyesztik testükbe, de nem csillapodik fájdalmuk. Sikolyuk, majd üvöltésük hallatszik a csendes éjben. Hirtelen denevérek ezrei szállnak az éjszakába, hangjuk fájdalomról árulkodik. A többi még közeledik. A levegőbe karmolok, mégis mély sebet ejtek testükön, a régi vért testükön, most friss itatja át: saját vérük az. Lassan folyik végig testükön, csakhogy mindez még inkább felajzza őket. Lét elemük illata csábítóbb minden egyébnél, ezt megérezvén a többi lény, nem törődvén társukkal neki támadnak, élve falják fel egymást. Borzasztó látvány tárul elém, eleven hús és csont, dobogó szívét tépik, karját és lábát. Mindent beterít vére, mely már nem forró: kihűlt, akár csak az üresség szemére. Lassan csak vére emlékeztet hogy ott nem rég egy lény állt, semmit nem hagytak belőle. Még éhesebben, vértől tucsogó testtel fordulnak felém, szemük vörösben izzik, kezükön néhol még társuk hús cafatai csüngnek. Morogva, vicsorogva jönnek felém, lassan feléjük emelem kezem, erre elkezdenek üvöltve felém rohanni. Kezemet hirtelen oldalra csapom, testük fel emelkedik, és hátra esnek, majd ökölbe szorítom kezem, és mindegyik fuldoklik, érzik torkukon kezem szorítását. Fetrengenek a földön, szemük könnybe lábad, ám mindez nem hat meg. Többé nem érzek könyörületet. Lassan elsötétül előttük a világ, apró levegőkért kapkodnak, de már nincs több. Utolsó pillanatuk ebben a világban, majd a fuldoklás abba marad, elcsendesedik az erdő, körülöttem fekvő tetemek hevernek. Majd üvöltve kiáltok az idegenhez:
- Most hol a dühöm? – körbenézek, hátha meg pillanthatom – Szívem nyugodt! Erőm mégis velem maradt! Mitől tartsak hát? Tőled? Mi végre?
Gyorsléptekkel beljebb haladok a végtelen sűrűbe, léptemtől hangos a táj. Fák mögött kíváncsi, néhol dühös szemek figyelik lépteimet, minden mozdulatomat. Hol lángoló, hol jeges tekintet mereszti szemét rajtam, ám senki nem mer közel jönni, mégis követnek. Egyre csak gyűlnek. Vicsorgó fogak, vértől ittas, szikrát szóró szemek követnek.
- Ki vagy te? – teszem fel a kérdést, majd a fejemben hallom a választ:
- Nem tartozom az emberek közé. A sötétben érzem otthon magam. – majd egyszerre mondjuk, hisz ezt gyermekkoromban mondtam, emlékeimben jár – Miért vagyok más? Miért kísért ez az érzés?
- Mit kutatsz? Mit akarsz tudni? – egyre mérgesebben, förmedek rá.
Előtörnek régi emlékek, késdöfésként nyilall belém a fájdalom. Egyik kép a másik után.
- Elég!
De a fájdalom nem múlik, csak törnek elő tovább az emlékek, egyre mélyebbről. Üvöltésem hangosabb, mint valaha. Fejemhez kapok, és összerogyok. A földet ütöm, tépem mi a kezem ügyébe kerül.
- Elég! Hagyd abba!
Ekkor hirtelen dühöm újjáéled, és mindennél erősebb. Testem lángoktól ég, akárcsak szemem. Hatalmasat ütök a földre, hirtelen körülöttem hatalmas szél támad, és mindenfelé veszi irányát. Minden kidől: fák, bokrok; a lények kik követtek hirtelen lángban égnek. Kezemet szikrák borítják, széttárom karjaim, és villám ütésként végzek mindegyikkel. Elcsendesül minden, ám haragom még inkább erősödik. Meg érzem Demon jelenlétét és elindulok felé, körülöttem minden utat hagy nekem, fák és bokrok gyökerestől tépődnek ki. Ökölbe szorított kézzel, könnycseppes arccal haladok felé.
Meg látom messziről alakját, s gyorsabban lépek, meg sem mozdul, majd látom a mosolyt arcán
- Ily mulattató emlékre leltél? – dühösen, véres szemmel nézek rá, melyet lángok törnek meg -
Közeledvén felé egyre nagyobb lángok lepik el testem. Teljesen átjár a harag, emlékeim fájdalma olyan erőt szabadít fel bennem mely eddig szunnyadt.
Kezem nyaka felé szegődik, már a levegőben szorítom nyakát, de közeledek, érintésemmel kell szembe néznie. Égető érzés járja át egész testét, szinte lángol. Szemem villámokat szór, kegyelmet nem ismerő tekintettel nézek szemébe, mely a sötétséget zárja magába. Megragadja kezem és ellöki magától, leengedi kezem, de nem enged szorítása.
- Érzed dühödet? – halk, nyugodt hangon kérdez, és semmilyen érzést nem mutató tekintet néz rám.
- Érzem! És te halálod közeledtét?!
Egyszerre csak úrrá lesz rajta egy gyötrő érzés, a fájdalom átjárja egész testét, minden porcikája összeroppanni érződik. Ám mindez ellenére, csak kicsit csuklik össze. Jobban vágyom fájdalmát, mint azt valaha elképzelni lehet. Lassan szorítása enged erejéből, kezem kiszabadul. Majd egyik pillanatról a másikra felegyenesedik.
- Azt hiszed árthatsz nekem?
- Nem hiszek semmiben és senkiben! Kutatásod közben rájöhettél volna! Miért nem kérdezel, ha tudni akarsz valamit?
- Nincs rá szükségem!
- Pedig jobban tennéd, ha..
Hirtelen újabb emlékek törnek fel, mélyebbről miket gyűlölök. Fájdalmuk óriási sebeket szakítanak fel bennem. Szorítom szemem, majd összerogyok. Hatalmas ordítás zavarja meg az éj csendjét. Hátamon fekszem, de mellkasom feljebb emelkedik, fejemet hátra hajtom, sikolyom, mint sakálé szeli át az éjszakát. Úrrá lesz rajtam a fájdalom. Oly erő hatalmasodik fel bennem, melyet még soha nem éreztem. Testem szikrákat szór, ő hátrébb lép. Lassan felülök, szemem villámként hasít tekintetébe. Felállok, és elindulok felé. Szemem minden egyes lépésemmel sötétedik, míg elemészti a végtelen feketeség. Dühtől remegő hangon szólok hozzá
- Ezzel csupán haragomat szítod!
Felemelem kezem, és ő felemelkedik. Széttárom karjait, és szétszakadni látszik teste; magára néz, majd rám bazsalyogva. Kezével suhint, és óriási ütést érzek arcomon, melytől elterülök. Vérem ízét érzem számban. Lassan visszaereszkedik a földre, és rám néz. Látja ajkamon vér folyik; csábító életem íze, pezsgése, forrósága.
- Érzed dühöd? Fájdalmad? Sebeid újra véreznek. –halkan- Ébredj fel!
Lenyalja ajkamról vérem, majd ki nyújtja karját, a következő pillanatban ütést érzek hátamon. A fának ütése, melyhez csapódtam. Testem tehetetlen, mely még inkább felajz. Hozzá szorít teljesen, s nem enged.
- Ébredj végre! – dühösen kiált - Véred forr! Lényed mégis csupán ébredezik! Mit titkolsz még?
Emlékeim, titkaim, múltam nyitott könyv számára. Könnyem folyik arcomon, de nem hatja meg. Legsötétebb félelmeim, és fájdalmaim újra előttem vannak. Némán tűröm szenvedésem, majd egy olyan ponthoz ér, melyet már nem bírok tovább.
- Nee! – övöltésem sikollyá alakul, oly hanggá válik mely már nem e világi. Hihetetlen erejű szél támad, mely hatalmas részben borít ki mindent körülöttem. Minden kárhozott üvölti az éj dalát, ám mindez érkezésemet jelzi. Szunnyadó lényem felébredt. Érzem egész testemben az erőt, vérem forr. Hajam immáron koromfekete, akár csak a szememben tükröződő sötétség, mely egyben lelkem tükörképe is. Karmaim erősebbé és élesebbé válnak, mint a gyémánt. Szemfogaim meg nőnek, lételememért sóvárognak. Oly világ tárul elém, melyet elképzelni sem lehet. Testnélküli lények jelennek meg, kik szellemnek látszanak, de mindez csupán látszat. Test nélküli démonok, akik rémálmainkból táplálkoznak. Semmilyen szemet vagy orrot nem látok rajtuk, csupán ködös alakokat melyek a levegőben lebegnek. Nem túl félelmetesek, míg meg nem halljuk hangjukat. Rémálmukból felsikoltó emberek sikolyát tudják maguknak. Ám mindezek a halál szavai is, hisz nem mindenki ébred fel élve.
Lassú mozgással ugyan de mintha a fák éltre kelnének. Ám lassan rá eszmélek az igazságra, oly teremtmények lépnek színem elé, kik képesek beleolvadni környezetükbe. Négylábú, torz kis lények ők, testük kör alakú, fejük és törzsük közt nyakat nem találok, vastag sötétzöld szájuk mögött éles fogak ékelődnek, szemük akár smaragd csillog fejükön. Testük zöld és piros színben pompázik, lenyűgöznek szépségükkel, mégis van bennük valami félelmetes és visszataszító. Kecses és óvatos járásuk, egy apró zajt sem ejtettek lépteikkel. Lassan a bokrok és fák mögül egyre több és különösebb lény bukkan elő. Még azok a különös madarak is leszálltak az égből, kiket történetem elején mutattam be. Lassan körül veszek, kész voltam hogy véget vessek életüknek, de legnagyobb megdöbbenésemre meg hajoltak előttem. Nem értettem igazán a dolgokat, körbe nézve a tájon mindenki hajol előttem. Majd oda megyek Demonhoz, kit nem rég tiszta szívemből gyűlöltem.
- Mi folyik itt?
- Hát nem jöttél még rá? Nem vagy ember! Mit gondolsz, miért érezted otthonodnak az éjszaka leplét?! Miért voltál mindig oly eleven? Ha mérges voltál miért történtek körülötted olyan „fura” dolgok?!
- Nekem te ne mond meg mi vagyok vagy mi nem! Mi miért történt! Nem tudsz rólam semmit!
Mélyen szemembe néz, bazsalyogva szól hozzám:
- Az életed már enyém! Azt hiszed csupán te láttad újra emlékeidet? Tévedsz!
- Hogy merészeled?! – hirtelen kezem fel emelkedik, és pofon vágom -
Lassan tekint vissza rám. Testem zihál, hisz többé nincsenek titkaim, ellopták az életem. Arcán mosoly ül, majd tekintete felém szegeződik.
- Hozzánk tartozol. Nézz magadba és mond, hogy nem érzed otthon magad.
Nem tudok mit mondani, hisz igaza van. Életemben először érzem magam biztonságban, és igen: otthon.