Kör

Előrebocsájtom, hogy a történet minden szava igaz, így esett meg, ahogyan leírom. Én magam mégsem hiszem el még most sem.
Szeptember, vagy október eleje volt, fogalmam sincs, melyik hét hanyadik napja, az idő számomra örökké csak csendesen telt, és nem igazán törődtem olyan részletkérdésekkel, hogy a napjaink meg vannak számlálva, sőt dátummal, és aláírással is el vannak látva.

Akkoriban bérmunkásként dolgoztam egy határmenti, minden főúttól távol eső kis település utolsó megmaradt mezőgazdasági telephelyén. A nevére nem emlékszem, munkatársammal mi csak Zetor Silónak hívtuk, noha a telephelyen az egyetlen Zetor egy már működésképtelen roncs volt, amely szép csendesen rozsdásodott a palánk mellett, ahová vagy ezer évvel ezelőtt leállították. Múzeális darabnak gondoltam, de annyira nem kötött le, hogy közelebbről is megvizsgáljam.

Aznap reggel is mint mindig, biciklivel érkeztem a Silóhoz. Dzsekimet átáztatta a köd, nyűgösnek éreztem magam a kora reggeli kelés miatt. A település körülbelül négy kilométernyire lehetett, míg végigtekertem a poros földúton, bőven lett volna időm felébredni. Ez azonban nem történt meg, csak mikor már benn ültünk a főépület melletti traktor színben, modern John Deere traktorjaink lépcsőjén. Egészen pontosan én sohasem ültem gépemre, mivel úgy gondoltam, épp eleget rázatom magam a földön a pusztában, így legközelebbi ismerősömmel, akivel jóbarátságba keveredtünk, mindig egy kivénhedt talajgyalu lánctalpjára felmászva foglaltunk helyet. Kollégámat Zsoltnak hívták, de én csak Zsocának neveztem, mert azt rendkívül utálta. Igaz a harcot ő kezdte, amikor először Vidának nevezett, pedig Dávidként anyakönyveztek. Ültünk csendben a gépeken, mindenki arcán még látszott a kábulat, viszont a kávé jó volt, és igaz. Néha már-már úgy gondolom, hogy kizárólag a kávé miatt kedveltem azt az időszakot. Mindig valami földöntúli érzést keltett bennem, amint az első tűzforró kortyot beszürcsöltem. Most azonnal ki is köptem, mert Zsoca oldalba bökött, de úgy, hogy kishíján lezuhantam a lánctalpról.

- Mi van veled ember?... Ma még azt sem mondtad, hogy jó reggelt!

- Jó reggelt te tinó! És ha leestem volna?

Barátom vállat vont.

- Akkor most ott lent hőbörögnél.

Belső zsebébe nyúlt, és egy gyűrőtt A4-es papírt húzott elő.

- Merre? - kérdeztem. Jobb karjával a plafon felé intett körülbelül, és halkan felmordult hozzá. Igazából így a célterület helyzete nem lett világos számomra, de nem is vártam, hogy megvilágosulok. Miután átolvasta, a kezembenyomta. Kihúztam az utolsó szálat a dobozból, rágyújtottam, és a füstöt fújva néztem főnökünk saját kezével készített rajzát, meg a mellékelt jegyzeteket. Mire a lap aljára értem, ismét rájöttem, hogy egy szóra sem emlékszem az egészből. A lényeget megtudtam, én megyek a kombájnnal, társam követ a teherautóval. Zsoca már vagy két perce folyamatosan dünnyögött, mire elért tudatomig, hogy valami kínja van. Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

- Hm?...

- A hülye öcsém... összecserélte a cigisdobozainkat. Ez valami light. Hegyilevegő.

- Nos akkor most hozzászokunk, merthogy én meg nem kaptam a boltban cigit, tehát rád leszek szorulva.

Kiittam a maradék kihűlt kortyot, összeborzongtam, aztán lecsusszantam a lánctalpról. Az egyik helyi fiatal srác, akinek sohasem jegyzetem meg a nevét, ma reggel is elsütötte a poénját, 'mely egyre kevésbé tűnt mókásnak.

- Na émberák, laúra! Essünk néki, mee' később méleg leszen.

Sosem jöttem rá, hogy a tájszólása valódi-e, úgy gondoltam szándékosan túl affektálja. Mindazonáltal imádtam a falubeliekkel beszélgetni, mert igazi gyönyörűséget okozott, hogy beszélgetés közben kell megfejtenem, mit is mondanak.

A rutin vette át agyamban az irányítást, tehát nyugodtan visszasüllyedhettem az agyatlanságba, míg körüljártam 261-es sorozatszámú gépemet, végigcsináltam az ellenőrzési ceremóniát, majd beültem, indítottam, maximumra tekert a fűtéssel dübörögve ki a szín ajtaján. Zsoca előttem szitált, enyhén jobbra-balra cikázva, nem csak azért, mert ezzel írtózatosan felidegesített, hanem mert az volt a heppje, hogy bemelegíti a gumikat, mint a Formula 1-en a pilóták. Elképzelésem sem volt, hogy egy ilyen félre eső kis helyen hogyan lehetnek ennyire modern gépek, az enyémbe például szereltek légkondit, ülésfűtést, fedélzeti számítógépet, meg házilag egy rádiót is. Már kezdett eltűnni ablakaimról a pára, de nem érdekelt különösebben a külvilág, szemeimet Zsoca járművének vörös lámpáira függesztettem, hagytam, hogy vezessen. Megaztán olyan sűrű köd volt még mindig, hogy amúgy sem lehetett mit nézni. Nem aludtam ki magam, és a kávé sem hozta meg a kívánt hatást, így félálomban telt az első két óra. Mikor megérkeztünk a megfelelő parcellához, kiszálltunk, hogy elszívjuk az első körök előtti cigit. Zsoca megütközve nézett a dobozba.

- Mi van?

- Nézd már. Öcsém tekeri magának a cigit.

- Na és? Fő a változatosság.

Rágyújtottunk. Az íze borzalmasan karcos volt, de a második slukk után már nem zavart. Felszereltünk a 261-est, Zsoca beállt mellém, aztán a kürtre feküdt.

- Rock&Rooooollllll!

- Ez egy barom - összegeztem, aztán nem minden lelkesedés nélkül elindítottam a kombájnt. Kezdődik a végtelen rázkódás. Azóta sokszor eszembe jutott, hogy minden szabályos volt-e, és hogy így kellett-e lennie, de akkor nagyon nem érdekeltek ilyen részletek. Feltekertem a hangerőt, hallgattam a különös hangzású idegen nyelven előadott népdalokat, mert itt semmi mást nem lehetett befogni, csak a határon túli rádióállomást, amelynek a nevét akkor sem tudnám kimondani, ha gépfegyverrel kényszerítene valaki. Huszonnégy mássalhangzó, az huszonnégy mássalhangzó. Alig egy órát rázkódtam, mikor arra lettem figyelmes, hogy a tehergépkocsi kürtjének kellemetlen hangja szüremlik be. Leálltam, kiugrottam az ember magas gabonába, és mélyet lélegeztem a ködből. Zsoca kiabált valamit, de nem értettem a rádiótól, így megkerültem a gépet. Mögötte futottam vele össze.

- Jóember eltévesztetted a sort! Nem nézel a szemeiddel?

- Ebben a ködben örülök, ha nem megyek át a folyón... Amúgy mit vagy ideges?

- Gyere, nézd meg!

Követtem, megkerültük a teherautót. Zsoca megállt az elejénél és előre mutatott. Igaza volt, előttünk a gabona valahogy máshogy nézett ki.

- Fene ebbe a ködbe... - Előre indultam, társam követett, hallottam, hogy kattan az öngyújtója. Átadta nekem az égő cigarettát, majd ő is rágyújtott. Két lépés után a gabona eltűnt, egy tisztásra léptem ki, bár a tejföl sűrű levegőben nem tudtam volna megmondani, hogy ez egy letarolt sor, vagy itt vége a szántásnak.

- Ez érdekes. - Letérdeltem, és meglepetten tapogattam a talajt. Itt volt a vetés, de a földtől pár centiméternyire elhajoltak a szárak, és vízszintesen nőttek.

- Mi ez?... - Zsoca sem volt kevésbé ledöbbenve, mint én, percekig vizsgálódott, ide-oda mászkálva.

- Várj meg itt. De el ne mozdulj!

Elindultam a tisztás szélén, bal felől az álló gabona fallal, és egyetemes zavarban lépkedtem előre. Hallottam a 261-esből kiszüremlő zenét, még reflektorainak fénye is ide derengett, mégis úgy éreztem, nem egyenesen haladok, ahogy az egy sorban feltételezhető lett volna, hanem enyhe jobbos ívben. Csak úgy menet közben elkiáltottam magam.

- Zsoca?

- Mi van?

Hangja egészen jobbról jött, meghökkentem.

- Hallod ember, ez nem sor.

- Hanem micsoda?

Ahogy haladtam, hangja egyre inkább, mintha előlről hallatszott volna, kis idő múltán pedig már láttam is. Meglepve nézett rám.

- Hát te hogy kerülsz ide? Arra indultál!

Megálltam, és összehúzott szemekkel próbáltam a ködbe látni.

- Ez egy kör.

- Hogy hogy kör? Milyen kör?

- Honnan szedjem? Elindultam, egyenesen mentem, de emitt jöttem vissza, tehát körbe értem. Még csak pár sort mentünk, tehát úgy a föld első harmadában lehetünk most körülbelül.

- Kör.

Bólintottam.

- Menj, ha nem hiszed. Nem ugratlak.

- Vida, ha szórakozol, leütlek, és eláslak itt, komolyan mondom.

Vállat vontam.

- Menj csak.

Zsoca elindult, közben folyamatosan dumáltunk, hogy érzékelje, hol van. Kisvártatva feltűnt jobbra tőlem, éppúgy, mint én az imént. Társam arca elkomorodott.

- Itt valaki szórakozik. Hogy kerül egy kör ide a gabona táblába?

- Nyilván én jöttem ki ide éjjel, hátamra véve a 261-est, hogy le ne tapossam a gabonát, aztán itt körbe mentem.

Zsoca a vállamra tette a kezét.

- Jól van ne szívd már fel a vizet! Csak...

Oldalra nézett a ködbe.

- Be kell, hogy valljam: be vagyok zizzenve.

- Miért?

Ismét rámnézett.

- Hallottál már a gabona körökről?

Először nem értettem mire gondol, már épp rázni akartam a fejem, mikor eszembe jutott. Szerte a világon a számtalan ufo-észlelés egyik határozottan bizonyítható, létező formája a gabona kör.

Visítva röhögtünk fel.

- Békével jöttem! - zümmögtem magas hangon, és úgy totyogtam körbe, mint egy pingvin. Zsoca annyira nevetett, hogy leült a földre.

- Na gyere, te idióta - Vigyorogtam. - Sosem leszünk kész... Mennyi az idő?

Zsoca zavart képpel rázogatta kezét.

- Nem tudom... Fél hetet mutat, de az nem lehet, akkor érkeztünk meg, emlékszem. Megállt.

- Elfelejtetted felhúzni?

- Elemes.

Vállat vontam.

- Akkor ez van. Na laúra!

Visszabaktattunk gépeinkhez. Amint behúztam az ajtót, csak akkor kezdtem el fázni, gyorsan indítottam. Amint a hatalmas motorok feldübörögtek, a gabonakör nyomasztó gondolata elhussant az elmémből. Zsoca dudált, hogy mehet, gázraléptem. Úgy fél óra alatt elértünk a sor végére, megfordultunk, lassan visszafelé kormányozva. A rádió most valami fülbemászó nótát közvetített, kezdtem volna dúdolni a dallamot, amikor a 261-es ordenáré recsegés-ropogás hörgés közepette ugrálni kezdett, majd teljesen leállt. A rádió is elhallgatott, zavartan néztem a műszerpultra.

- Mi a...?

Benyomtam az indítógombot, de csak halkan kattant; semmi sem történt. Nyomkodtam egy kicsit, de gépem nem kelt életre. Az ablakon kipillantva eltátottam a számat. Abban a sorban voltunk, ahol a kört találtuk, kombájnom éppen hogy kifutott a tisztásra. Kirúgtam az ajtót, és felüvöltöttem.

- Zsocaaa! Úgy seggberúglak, hogy a hajad leég!

Társamból először csak cigaretta parazsának fényét láttam, aztán őt magát is. Hátraintett.

- Leállt a gépem, és nem indul. Nálad mi a helyzet?

- Szerinted?

- Miért akarod leégetni a hajam?

Felnevettem.

- Mert te paráztatsz itt a hülye ufo elméleteddel ember! Látod hol állunk?

Körülnézett, de az arcára kiülő meglepődésből úgy gondoltam, hogy az egészet már el is felejtette... mostanáig.

- Én ezt... nem értem. Létezik, hogy mindkét jármű egyszerre menjen tönkre?

- Adj egy cigit.

Füstölögve járkáltunk ide-oda. Akkor helyénvalónak tűnt, amit cselekszünk, de így utólag már tudom, hogy bolondul viselkedtünk. Igazából egész jó kedvem volt, az események ellenére is. Egy darabig felváltva próbáltuk beindítani a gépeket, kerestük a hibát, újra, és újra ellenőriztük a csatlakozásokat, de nem találtuk az üzemzavar okát.

- Most mi legyen? Visszagyalogolunk?

Felsóhajtottam.

- Hát... tippem sincs. Gondolj bele. Akkora köd van, hogy jó ha két méterre ellátsz, ismeretlen a terep, azt sem tudjuk merre van az út. Ebben a gabonában tiszta időben is eltévednél.

- Menjünk a szántott részen! Amúgy is onnan kezdtük. A kocsik nyomain visszafelé csak kitalálunk a táblából.

- Jó, de mit mondasz a Silóban? Miért hagytuk itt a több milliós gépeket?

Zsoca szét tárta a kezeit.

- Ugye nem gondolod, hogy bárki is ellopná ezeket? Először is, be sem indulnak. Másfelől kilométerekre nincs a közelben élőlény szerintem.

Ez utóbbi mondata után elhallgattunk, és engem a hideg is kirázott.

- Hát ez kész vicc. Fényes nappal van, úgy délelőtt kilenc óra körül, nehogy már gyalogoljunk! Amúgy sem hiszem, hogy a főnök tolerálná a hülyeségünket.

- De nincsenek szerszámaink, és lehet, hogy a probléma olyan, amihez szakemberek kellenek.

Intettem.

- Gyere valamelyiket indítsuk el, mielőtt elkap a harctéri ideg.

Újabb hosszú percek következtek, egyre elkeseredettebben küszködtünk, hogy megtaláljuk a hibát, amely nem létezett. Egy ronggyal megtörölgettem a kezem, és Zsoca teherautója felé indultam. Félúton észleltem a zajt, de nem a teherkocsi felől jött. Megtorpantam. Alig érzékelhető, tompa, mély morajlásnak tűnt, koncentráltam, hogy behatárolhassam, de képtelen voltam. Körbefordultam, ám úgy tűnt, mintha mindenhonnan jönne.

- Te is hallod? - kiáltottam. Tompa kondulást hallottam, aztán társam elfojtott káromkodását.

- Micsodát?

- Ezt a zajt! - Ordítottam. A zajt alig lehetett hallani, füleim mégis bedugultak, úgy éreztem, mintha összenyomna valami.

- Ja! - ordított vissza Zsoca, és felém indult. - Mi ez?

- Nem tudom!

Alig egy méterre álltunk egymástól, úgy kiabáltunk. Társam arcán hirtelen felismerés látszott.

- Tudod mi van?

- Nem! Mi van?

Elővette a cigisdobozt, és kihúzott egy szálat.

- A marha öcsém! Ez az idióta füvezik! Ez nem tiszta dohány, hanem fű! Be vagyunk tépve, de rendesen!

Felröhögtem.

- És mondd csak... Az az izé hallucinogén?

Zsoca is elvigyorodott.

- Fogalmam sincs Vida! De ha igen, akkor nagyon bajban vagyunk!

Egy kicsit nevetgéltünk a képtelenségen, hogy ilyesmi megeshet, a zaj azonban egyre zavaróbb lett. Éreztem, hogy a vérnyomásom leesik, szédülve próbáltam talpon maradni. A vibrálás mintha a talajból is jönne, éreztem a talpaimban, a zsigereimben, igazán rosszul esett.

- Hányni fogok! - közölte Zsoca röhögve, aztán odébb lépett, és teljesítette ígéretét. Kábultan hunytam le a szemem, és hátradöntöttem fejem kissé, hátha kitisztulok. Méghogy fű... Szemhéjamon mintha villanást láttam volna, kinyitottam a szemem. Állam szó szerint leesett, és azt hiszem kicsit nyöszörögtem is.

- Zs-zs... - közöltem, és felé tántorogtam. Belekapaszkodtam a vállába.

- Zso-zsozss...

- Ne rángass már ember... összeizélem magam...

Semmi erő nem volt hangomban, mulatságosan vinnyogtam.

- Zsoca?...

Végre rámnézett, aztán zavart képpel követte pillantásomat az égre.

- U! - mondta, és azt hiszem ezzel kifejezte az én érzelmeimet is.

Eme ragyogó őszi, köddel eltakart hűvös napon felettünk az égen alig pár méternyire egy hatalmas, sötét valami lebegett minden támaszték nélkül a levegőben. Alatta a köd vadul kavargott, bár én még egy kis szellőt sem éreztem, nemhogy huzatot. A valami kereknek tűnt, és legalább harminc méternyi átmérőjűnek, bár vonalait nagyon felpuhította a köd, amely most egyébként mintha narancsos fénnyel telt volna meg. Zsoca rámnézett, félig eszelős vigyorral, nagyon sápadtan.

- U - ezt olyan meggyőződéssel állította, hogy minden feltétel nélkül elhittem neki, megaztán semmilyen saját gondolat nem merült fel bennem a dolgot illetően percekig. Aztán a sokk mintha múlni kezdett volna. Hirtelen térdre borultam, két karomat a tárgy felé emelve:

- Üdvözlégy eme kietlen pusztában te idegen civilizáció hatalmas alkotása!

Zsoca kiosztott egy taslit.

- Mi a picsát csinálsz?

- Fontos az ilyen találkozásoknál az első benyomás. Ne legyünk modortalanok.

- De ez csak egy hajó, és még le sem szállt! Kinek dumálsz?

- Honnan veszed, hogy hajó?

Zsoca úgy csinált, mintha messzelátót tartana szeme elé.

- Filmet nem nézel ember? Ez egy ufo! Itt van minden; gabonakör, elromló gépek, halk zümmögés... fura fények.

Bólogattam.

- Meg a hülye agyad.

- Tudsz jobbat?

Az akármi ekkor szem által alig követhető sebességgel mozdult el, a morajlás ereje, és frekvenciája is megváltozott. Ész nélkül, egyszerre kezdtünk utána rohanni. Én a kör szélén megtorpantam, de társam a gabonába vetette magát.

- Zsoca várj! Állj meg tinó!

Kicsi ideig hallottam ahogy csörtet, aztán a zaj elhalkult.

- Zsoca!

Fél perc után ismét hallottam, hogy valahonnan rohan, majd egy hatalmas kondulás hallatszott. Ott álltam a nagy kietlenségben, abban sem lehettem biztos, hogy jelen állapotomban a 261-eshez visszatalálok, erre még ez az idióta nehezíti is a helyzetet. Leültem, és próbáltam összeszedni magam. Most amit láttunk az valóság lehet, vagy csak ugyanazt hallucináljuk mindketten? A kör itt volt, ez vitathatatlan, de az égvilágon semmivel nem tudtuk bizonyítani, hogy idegen akarat formálta meg. Másfelől viszont egész idáig füveztünk tudtunkon kívül. Nem ismertem a drog lélektani, és pszichológiai hatását, ahogy abban sem lehettem biztos, hogy valóban fű volt. Ki tudja, Zsoca öccse mivel bódítja magát? Megaztán egy olyan lehetőség is felmerült bennem, hogy mi betéptünk ugyan, de a dolgok is megtörténtek, és valóban láttuk egy idegen civilizáció alkotását. A morajlás időközben teljesen megszűnt, kábulatom lassan elmúlt, megráztam a fejem. Felállam, és bizonytalan léptekkel indultam arra, amerről a zajokat hallottam az imént. Kisvártatva a teherautót pillantottam meg, az előtte fekvő, vérző homlokú Zsocával. Összeszedtem, odavonszoltam a kocsihoz, elláttam a sebét, próbáltam magához téríteni. Elég komolynak tűnt a sérülése; úgy tűnt teljes erőből, lassítás nélkül nekirohant a teher elejének. Én sem voltam jól, kétségek közepette agyaltam, de a kábulat nem engedett elmerülni a részletekben, azt hiszem a sokk utóhatásaként. Kicsit talán el is ájulhattam, nem emlékszem. Úgy rémlik jó sok idő eltelhetett, mikor arra lettem figyelmes, hogy a 261-es utas teréből ömleni kezd a zene, és felvillannak a fényszórói. Reménykedve nyúltam a teher indító gombja urán, az pedig engedelmesen, előírás szerűen dübörgött fel.

Nagyon sokáig kavarogtam a táblában, mire végre sikerült rátalálnom az útra; rossz irányban kanyarodtam rá, mert csakhamar őrbódé, és sorompó tűnt szemembe. Mindezt rezignáltan vettem tudomásul, és habár határőrt nem láttam, azonnal hátra arcot csináltam. Elég durva Y-fordulóval fordultam meg, és most már padlógázzal száguldottam visszafelé. A köd mit sem változott, néha az volt a kényszerképzetem, hogy most is körbe-körbe gurulok csak egy nagyobb téren, mint egy gigantikus körforgalomban, aminek valamiért nincs kijárata.

Később végre változott a terep, kanyarogtam egy sort a nevenincs föld utakon, míg végre valahára feltűnt az ismerős épület csoport sziluettje, és én őrült módjára gurultam be a színbe. Zsoca akkortájt tért magához, panaszkodott, hogy fáj a feje, és felvilágosítást kért a hollétéről. Még felelősségre is vont, hogy miért nem vagyunk a táblában, de válaszomra, amiben megemlítettem a kört, és a különös égijárművet, csak felvonta szemöldökét.

- Ember, én vágtam be a fejem, és te lettél tökkel ütött? Miféle körökről zagyválsz? És hova vertem be a fejem ennyire?...

Semmire nem emlékezett, mint később kiderült, sérülése nem volt komoly, csak kisebb agyrázkódást kapott. Az óhatatlan kérdésekre adott válaszaimban már nem említettem többet a kört, és a többi eseményt, kreáltam egy számomra is gyenge lábakon álló mesét, azt adtam elő főnökünknek, és a többieknek. Rajtam kívül az egyetlen szemtanú, ha nevezhetem annak, semmire nem emlékezett, az utolsó órák kihullottak memóriájából... Vagy talán csak azért tagadta le, mert olyan bizarr volt számára is az egész, hogy jobbnak látta elhallgatni. Nem tudom, és nem is fog soha kiderülni.

Attól a naptól kezdve soha nem gyújtottam rá, és ha köd volt, inkább ki sem léptem otthonról, ha nem volt feltétlenül muszáj.