FÉLELEMBEN

 

 

 

Lehullott minden perc,

Elszabadult könnyek,

Keserűen vág a penge fehér karjába,

És néma szőnyegek és bútorok,

Akár odakinn az utcán leperegve,

Most a szemeihez nyúl,

És újra az ital a padlón,

Végignyúlva bánatban,

Széttárt kezekkel belesuttog az éjszakába.

 

Édes volt ahogy megérintettem,

Szinte remegett, mindig félt,

Csak már ne lennék ezen a világon – mondta,

És a pirulák, amikről nem akartam mesélni,

Egy hideg tű, amit az éjszaka küldött,

És selymes bőrébe szúr,

Aztán csend majd néma fájdalom,

De nem múlik minden olyan lassan,

Ahogy azt tegnap gondolta,

Gyöngeség vesz erőt szelíd testén,

Felém kúszik és én nem bírom megfogni a kezét.

 

Még egy utolsó pillanat,

Utolsó próbálkozás mielőtt a combomba harapnék,

Belerúgtam a repedt ajtóba,

Majd le a meredek úton,

Hol van fekete selyem ruhája?

Hová lett hideg teste?

Elhanyagolt ábrázattal fényes ékszerben,

Kiélezett mosoly amely az éj felé húz,

Pedig lehetne egy utolsó sikoly,

Tiszta vérben újra a szobában,

Felébred és újra kiált.