A RÉMÜLET IMÁJA
Óh, rémült kiáltás: »jaj jaj jaj«, Kivel gyakorta riasztom föl Magam s ördöngös éjeimet, Be Istennek tetsző lehetsz te. Nincs szebb ima a rémületnél S a hörgésből szabadult jajnál S nincs az életben hivóbb szózat, Mint a szörnyedtség vad szózata.
Csóktól, pestistől, tűztől, víztől Vacognak kis, bomlott álmaim, Szégyenülés, halál és árnyak, Irott mesékbe befonódás, Volt ébrenlét őrült ekhói, Tébolyodott kisértetecskék Szorítják össze a szivemet S riasztanak föl-föl: »jaj jaj-jaj«.
»Jaj jaj jaj«: csakugyan az voltam, Milyen tovább lenni nem merek, Milyen lenni tovább nem tudnék S nincs a Földön osztó igazság, Mely kímélhessen vagy sújthasson S nincs élet, mely több rettenetet, Tehát több bocsátást adhasson, Mint ez a vén, kiáltó Élet.
Síró kisded s ujjongó párzó, Haldokló és bölcsességes száj, Mind azt sikoltja, hogy »jaj jaj-jaj«, Mind a jajba küldi csókjait. Mind azt kérdi álomban s ébren, Friss nyoszolyán és rothadt szalmán Az Istennek külömb trónjához: Vajjon ez az Élet öröme? |