A Függöny Mögött

Fáradtan megdörgölte a szemeit, hátradőlt a székben és nagyot ásított, szinte belerecsegtek az állkapcsai. Álmos volt, éjfél is elmúlt már. Lehunyt szemmel billegett jólesően a hintamechanikás bőrfotelben a villódzó képernyőjű számítógép előtt. Hallgatta az utcáról beszűrődő zajokat. Tücskök ciripeltek az ablak alatt, zizegtek a fák száraz levelei az éjszakai szellőben, a távolból kutyaugatás hallatszott.
Kora délutántól szinte megállás nélkül dolgozott. Rémtörténeteket írt. Nem volt valami jól jövedelmező elfoglaltság, de élvezte. Szerette csinálni, hiszen önmagát is szórakoztatta a sztorijaival.
Most egyedül volt a szülői házban, egyedül ebben a sötét szobában. Az anyjára gondolt. Egy hete költözött ide, miután édesanyját is eltemette, s elrendezte az ilyenkor szokásos dolgokat. Bár megkönnyebbülten hagyta hátra a városi, kopott, kétszobás lakást, amit bérelt, a szülői házba való visszatérést nem így képzelte el. A maga módján szerette az anyját, de kölcsönösen nem értették meg egymást, ezért találkozásaik ritkák és rövidek voltak. Végigfutott az agyán néhány kósza gondolat, hogy bárcsak visszacsinálhatná a régi, elfuserált dolgait.
Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, majd viszaillesztette a szemüvegét az orrára. Úgy döntött, hogy átolvassa mégegyszer azt a fejezetet, amelyet ma írt, aztán elteszi magát holnapra. Cigarettát kotort ki az egér mellé dobott, megviselt Marlboro-s dobozból, szájába illesztette, s rágyújtott. Elégedett sóhajjal eresztette ki a füstöt az első slukk után. Leállította a Zippo-t a számítógép sarkára, visszagörgette a szövegszerkesztőt az első oldalra, s olvasni kezdett...

„Mi a félelem? Honnét ered? Már úgy születünk, hogy tudunk félni? Ilyen ostoba kérdéseket! Félünk és kész! De nem, nem ilyen egyszerű az egész! Félünk a munkahely elvesztésétől, szüleink halálától, félünk attól, hogy kirabolnak bennünket, félünk a kudarctól. Félünk a haláltól. A saját halálunktól is. Félünk még sok-sok mindentől. Jól emlékszem, hogy én is féltem gyermekkoromban. Mitől is? Attól, hogy a fateromtól kapok egy maflást, ha nem jól viselkedek, hogy az iskolában megvernek a nagyobb fiúk, hogy a tanító felszólít felelni, hogy rossz jegyet kapok, és ezért az édesanyámtól kapok egy alapos elnadrágolás, hogy injekciót kapok az orvostól, ha megbetegszem. Na, és ugye sorolhatnám még tovább...
Meg lehetne határozni a „félelem” szót tudományosan? Egyszerűnek tűnik a definíció: A félelem szó a latin „angere”, azaz összeszorítani, és az „angustus”, tehát szűk kifejezésből eredeztethető. Ebből következik, hogy új tapasztalataink nem csak lelki, de testi változásokat is okoznak bennünk. Nyugtalanság lesz úrrá rajtunk, légzésünk és szívverésünk felgyorsul, emelkedik a vérnyomásunk, fokozódik kiválasztószerveink működése. Éberebbekké válunk, ami idővel alvászavarokhoz, fáradékonysághoz, figyelemzavarhoz vezethet.
Félelmeink a lelki fejlődésünk, gyarapodó ismereteink természetes velejárói, amelyek kötődhetnek tárgyakhoz, személyekhez és helyzetekhez. Létezik azonban olyan meghatározhatatlan szorongás is, amelynek nincs konkrét tárgya.
Ilyen a gyermekkorban hamar kialakuló, magától az „idegen”-től való félelem. Ismerjük még a szeparációs, a környezeti, valamint a szocializációs félelmet is. Ezek jelentik a sötétségtől, a villámlástól, vagy a szülő elvesztésétől való félelmet.”

Ez baromság – gondolta magában, miközben a hamutálba nyomta a csikket. - Mit habratyolok itt össze-vissza? Ki kell javítanom, sőt, inkább át kellene írnom az egészet. Vagy elfelejteni a francba. Ez most nem jött össze. Valahogy se füle, se farka.
Elkeseredetten dőlt hátra a székben ismét. Feje alá kulcsolta a kezét, s lehunyt pillái mögött próbálta átgondolni az eddig írtakat. Hiába igyekezett ám koncentrálni, elvonták figyelmét a kinti zajok, a ház neszei, saját kusza gondolatai.
A kutya, mely az előbb még dühösen ugatott valahol, néhány utcával odébb, most panaszos vonításba kezdett. A tücsök befejezte az éji szerenádot, csak az őszi szél fogócskázott saját magával odakint, a város épületei és a fák között.
A szomszéd szobában megreccsent a parketta, valószínű, hogy egy szú kezdte meg az éjszakás műszakot. A fürdőszobában a villanybojlerben a melegedő víz surrogott. Az energiatakarékos módra állított számítógép most kattant egyet, s leállt a winchester, kis idő múlva a monitor is elsötétedett.
Miért kell nekem megmagyarázni a félelmet? – gondolta. Nem mindegy, hogy mi az, honnét is jön, hogyan hordozzuk magunkban talán már fogantatásuk pillanatától? Horror történeteket írok, nekem a félelemkeltés a feladatom. Magyarázzák meg a pszichológusok a félelem mibenlétét...
Ismét elnyomott egy ásítást. Kinyitotta a szemét, s rácsodálkozott a majdnem teljesen sötétbe borult szobára. Csak a redőny résein sütött be az ezüstszínű telihold, mely hosszú, sejtelmes árnyékokat vetett a szemközti falra. Mint két karmos kéz a magasba emelve... Hm, érdekes. De most megmozdultak, mintha nyúlnának valami után. Vagy valaki után? Az ablak előtti fák ágai hajladoztak az egyre erősödő szélben.
Figyelmet erőltetett magára, felébresztette a szundikáló számítógépet, majd újra olvasni kezdett...

„A semmitől miért kell rettegni? Arra gondolok, hogy a nagyapám a morkoláb-bal ijesztgetett mindig, ha nem fogadtam szót. Azt, hogy morkoláb, így kisbetűvel, vagy Morkoláb, eképpen nagybetűvel, azt nem tudom. Mert ha csak egy Morkoláb létezik a világon, akkor ez a tulajdon neve, tehát nagybetűs. Ellenben, ha több ilyen „rossz-kisgyerek-elvivő-lény” létezik, akkor kisbetűvel kell írni. Vagy valami ilyesmi... A mai napig nincs fogalmam arról, hogy mi a franc az a morkoláb (porkolábról már hallottam), kiskölyök koromban még ennyire sem volt, mégis tele volt a gatyám, mikor rossz fát tettem a tűzre, hiszen fennállt a veszélye annak, hogy eljön értem a morkoláb és elvisz. Morkoláb. M-O-R-K-O-L-Á-B. Állat ez vagy ember? Vajon mire gondolhatott nagyapa, mikor ezt a valamit emlegette? Szívesen megkérdezném most tőle... Mormormor, olyan morgós, nemdebár? Valami morgós, hörgős szörny lehet. Na és hol lakik? Honnét jön el értem? Aztán hol is lakik ez a morkoláb? Hová fog elvinni? Mit tesz velem?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak akkoriban a morkolábbal kapcsolatban. Higgye el a kedves olvasó, hogy megkérdeztem ám én a papát, de ő csak sejtelmesen mosolygott, fogai közt az elmaradhatatlan pipájával.
Ott tartottam, hogy a semmitől miért kell félni? A morkoláb semmi volt, hiszen soha nem láttam. Olyan, mint a hétfejű sárkány, vagy a gonosz farkas, amelyik felfalta a nagymamát Piroskástul. Vagy egy lapon lehetne említeni az emberevő óriással, esetleg a vasorrú bábával. Szóval ezeket sem láttam soha, mégis féltem...”

Ekkora hülyeséget! – mosolyodott el magában. Ki a franc lesz kíváncsi a dilemmámra? Tulajdonképpen mi is a dilemmám? Fentebb leírtam, amit a félelemről a pszichológia elmond, mire vagyok még kíváncsi? Ez kesze-kusza zagyvaság. „Ctrl” és „A” billentyűt kell nyomni, aztán a „Delete”-et. Mi az én bajom most, hogy ilyen marhaságokat írok? A tárgyalandó érzés mindenkiben megvan – szerény véleményem szerint – talán már világrajövetele előtt. De honnét ered ez mégis? Hozzuk magunkkal az előző életünkből? A másik kérdés: kisgyermekkori félelmeink az ismeretlentől, a még soha nem látottól talán megmagyarázható. De felnőttkori rettegésünk mivel magyarázható, hiszen akkor már tudjuk, hogy nincsenek zombik, vámpírok, farkesemberek, gonosz kísértetek, és társaik? De tényleg tudjuk? Egészen bizonyosak lehetünk ebben?
Megbolondultam? – kérdezte félhangosan a félhomályos szoba szemközti sötét sarkába meredve, ahol mintha mozdult volna valami. Hiába meresztette azonban a szemét, csak a nyitott ablakon beáramló szellő lebegtette meg a függönyt.
Megborzongott. Nicsak, a nagy rémmeséket kreáló író be van tojva a sötétben – kuncogott magában. Soha nem élt át még hasonlót egyetlen egyedül töltött éjszaka sem.
Ismét előkereste a gyűrött cigarettásdobozt és rágyújtott. Figyelmét újra a monitoron lévő szövegre fordította, de ekkor valami kaparászást hallott az ablak felől. Első gondolata az volt, hogy valami betörő megtudta, hogy a lakás megüresedett és némi haszon reményében látogatást kíván tenni a házban. Aztán eszébe jutott, hogy a verebek szoktak a párkányon tollászkodni. Idegesen beletúrt a hajába, s elhatározta, hogy most már végigolvassa az eddig leírtakat, aztán tényleg elmegy aludni.
Osonó léptek nesze kúszott be a nyitott ablakon. Nagyot nyelt. Mi a franc az? Csendben ülve, mozdulatlanul hallgatózott. Csak a szél hancúrozott az ágak között. Nem! Most ismét hallatszik valami kaparászás a bádog párkányon, és léptek az ablak alól.
Belévágott a felismerés, hogy odakintről őt jól lehet látni, hiszen a kékesen vibráló monitor előtt ül. Hirtelen elhatározással kinyomta a power gombot a képernyőn. A megelevenedett sötétség borult a szobára, mert a teliholdat ekkorra tépett szélű felhőgomolyok takarták el. Az éj kívánt bemászni az ablakon és egyre türelmetlenebbül kaparászott az ablakpárkányon, toporgott száraz falevelekkel teleszórt pázsiton. Az éjszaka dúdolni kezdett az októberi szél hangján valami baljós, borongós dallamot, aztán keresztül libegett a redőny résein, és fenyegető szellemalakként ágaskadott fel az áttetsző, fehér függönyként testet öltve.
Sípolva kapott hirtelen levegő után. Lélegezni is elfelejtett, annyira koncentrált a hangokra és a sötétben alig érzékelhető mozgásokra. Hideg verejték csorgott a homlokán és az inge alatt. Az arcához kapott, hogy letörölje a csiklandó, a szemét maró izzadtságcsöppeket. Felszisszent a fájdalomtól. Elfeledkezett a cigarettáról, amit a kezében tartott. Vörös szikrák pattantak szerte, melyek ráhullottak a kézfejére, és ádáz kis rovarokként a szája sarkába is martak. A hirtelen mozdulattal a szemüvegét is lesodorta, mely csattanva hullott a billentyűzetre. Szitkozódva nyomta a csikket a bal kezével kitapogatott hamutálba.
Egyszeriben dermesztően hűvös fuvallat ölelte körül a testét, de megkönnyebbülten mosolyodott el. Megtalálta a magyarázatot a kaparászásra! A holdat eltakaró felhőkből jeges eső kezdett szemelni. Először csak néhány csepp hullt a párkányra és a ház előtt a kertre. Ezt gondolta ő kaparászásnak és lépteknek.
Hülye vagyok! – motyogta maga elé csendesen, majd felállt (a biztonság kedvévért azért még nem gyújtva fényt) és odabotorkált az ablakhoz behajtani a szárnyakat. Fejcsóválva - mint aki maga sem hiszi el, hogy mit tett – tapogatózott vissza az íróasztalhoz és kapcsolta vissza a monitort. Feltette szemüvegét, megkereste a képernyőn a villogó kurzort, s valamelyest megnyugodva újból olvasni kezdett...

„Félelmeim tárgyai közül kicsi gyerekkoromtól a legtovább a függöny kísért el. A függöny a padlásfeljáró előtt arra volt hivatott szolgálni, hogy télen ne húzodjon le a vad hideg a padlásról az előszobába. A szóban forgó szövet darab – fekete alapon idétlen vörös és narancs kriksz-krakszok - egy fekete vascsőre volt felhúzva, és egészen a mennyezettől a padlóig érve zárta le az előszobából torkolló hosszú folyosó utolsó negyedét. Azon a három méteres szakaszon volt a padlásra felvezető lépcsőforduló. Az egész háznak ez volt a legelrejtetteb, legcsendesebb és legsötétebb zuga. Egy ágy volt ide téve, ahol nyári délutánokon a nagyapám pihente ki a kiadós ebéd fáradalmait.
Én nem tudtam volna ott aludni, egyáltalán a közelébe sem merészkedtem. Megpróbálom elmagyarázni, hogy miért vált számomra az a darab szövet a legtitokzatosabb tárggyá abban a házban.
Bár az ember gyereke hamar megtanul járni, az önálló közlekedés nemcsak a lakáson kívül, de bent is alaposan korlátozva van. Nemcsak a felnőttek által, hanem bizonyos technikai akadályok is útját állják annak, hogy egy csöppnyi gyermek szabadon kószálhasson ki, s be. Ilyen technikai akadály például az elérhetetlen magasságban lévő ajtókilincs, amit én egyedül kezelni meglehetősen későn tanultam meg lévén, hogy szüleimhez hasonlóan a mai napig nem vagyok szálfatermetű.
Négyéves koromban azonban már meglehetős biztonsággal nyitogattam az ajtókat, mint ahogyan az egy ilyen idős gyerektől már elvárható is volt. Szóval – akár hiszik, akár nem - világosan emlékszem arra a napra, mikor benéztem a függöny mögé. Édesanyám vacsorát főzött, s én valamiért meguntam az építőkockákkal való babrálgatást. Csendesen az ajtóhoz osontam, pipiskedve belekapaszkodtam a kilincsbe, s kislisszoltam. Magam sem tudom, hogy miért mentem az előszobába, csak arra emlékszem, hogy álltam a függöny előtt és bámultam fel rá. Elkerekedett szemmel figyeltem fel a meglibbenő szövetre, és a mögüle hallatszó hangra. Valami tompa, mély zúgás volt, hasonlított az egyik kis lendkerekes autómra, ami akkor adott ilyen hangot, ha a díványon játszottam vele. Ez viszont egy kissé más volt, ezért kíváncsi voltam, hogy mi lehet az. Óvatosan a függönyhöz settenkedtem, elhúztam kissé a kezemmel, s bekukkantottam mögé. A zúgás egyszerre elhalt, a sűrű sötétség mélyén pedig két, sárgán izzó szempár nyílt fel, és nézett rám meredten.
Volt egy képeskönyvem, mely tele volt klasszikus mesékkel. Nagyon szerettem, mert sok, színes képpel voltak a történetek illusztrálva. A Piroska és a farkas meséhez tartozott egy kép, mikor a farkas az erdőben figyeli a kislányt a sűrű bokrok közül. Azon a képen volt a farkas szeme ilyen sárgán ábrázolva…Egy pillanat alatt összekombináltam a függöny mögött látott szemeket a könyvbéli farkaséval. Halálra váltan vártam, hogy rám ugorjon a szörny, sikoltani sem tudtam. A csendben hallottam a szívem dübörgését. Dübdüb-dübdüb-dübdüb, majd’ szétfeszítette a mellkasomat. Próbáltam volna elhátrálni, de görcsösen markoltam kis kezeimmel a vastag szövetet, képtelen voltam elengedni, képtelen voltam akár egyet is hátralépni.
Aztán megtört a varázs, a szempár pislantott egyet. Velőtrázót sikoltottam, a béklyó feloldott a lábamról, ám összegabalyodtak a lábaim és hanyatt estem. Egyre csak rúgtam magam hátrafelé, el, minél távolabb attól a szörnyű helytől, a sötét kuckóban tanyázó rémtől, a farkastól. A fenekemen csúsztam az előszobaajtóig, mindvégig hisztérikusan sikoltozva.

Ekkor édesanyám feltépte az ajtót, villanyt gyújtott, és én megkönnyebbülve, de zokogva bújtam a kötényébe. Felkapott, s bevitt a szobába, ahol az ágyra fektetett. Kérdésére – hogy mi történt, ami megrémisztett – azt feleltem, hogy a függöny mögött van egy farkas. Egy kis idő múlva, mikor megnyugodtam, kézen fogva odavezetett a fényárban úszó előszobába. A helyiség közepén Cimbi mosakodott mély hangú dorombolás közepette, nagymamám hatalmas, fekete kandúrja. A függöny mögött sem volt semmi, anyám megmutatta.
Hiába láttam az üres padlásfeljárót, én tudtam, hogy valami volt ott. Valami, ami anya jelenlétében láthatatlanná vált. Ha viszont én közelíteném meg, akkor nekem megmutatná magát. Soha többé nem mentem a függöny közelébe sem. Minden alkalommal, mikor előtte haladtam el, a szemem sarkából láttam, hogy meglibben a súlyos szövet. Gyorsan kellett ott közlekednem, mert attól rettegtem, hogy valami kinyúlik onnét és elkapja a nyakamat, aztán behúz oda, magához, az odúja mélyére…
Később, mikor kisiskolás lettem, már nem a farkast képzelten oda, hanem valami mást, valami igazán szörnyűt. Néha biztos voltam abban, hogy ha elhúznám a függönyt, akkor egy akasztott embert látok a mennyezetről alácsüngő kötélen himbálózni. Arra is gondoltam, hogy kísértetek várnak arra, hogy óvatlanul arra merészkedjek és…”

Rossz, rossz! – gondolta dühösen és újra a cigarettája után nyúlt. Értelmetlennek találta az egész irományt. Fogalma sem volt arról, hogy miért kezdte el ezt írni. Soha nem merített a saját életében megtörtént esetekből. Mi történt velem? – kérdezte magától.
Úgy gondolta, hogy ez a függönyös sztori aztán végképp nem köt le majd senkit. Ez hülyeség, ez mindenkivel megtörténik, ilyet mindenki átél, hiszen mindenki volt gyerek. Úgy egyáltalán: miért jutott most eszébe az a függöny? Az a függöny? Az, amelyik azóta is itt van, ugyanúgy, de ő még felé sem nézett az elmúlt egy hét alatt, pedig minden nap elmegy előtte többször is?
Áh, ez hülyeség! – suttogta maga elé fejcsóválva. Szája sarkába szorította a füstölgő cigarettát, majd az egér után nyúlt. Három kattintással kijelölte az egész szöveget, majd ingerülten hanyatt dőlt a székében. Meredten figyelte a fekete alapon fehér betűs szöveget. A füst a szemébe szállt, hunyorgott. Össze volt zavarodva. Mindig olyan gördülékenyen írt. Nem tétovázott még ennyit soha, még a kezdetekkor sem. Közel húsz éve kereste írással a kenyerét, de ennyire kuszának még nem érezte a gondolatait.
Mélyet szippantott a Marlboro-ból, majd egy határozott mozdulattal megnyomta a „Delete” billentyűt. Ingerülten kirúgta maga alól a széket, és szitkozódva oltotta a cigarettáját a tömött hamutartóban, miközben az üres képernyőn a villogó kurzort bámulta. Rettentő dühös volt. Nem volt türelme minden programot bezárni, és szabályosan kilépni a Windows-ból, egyszerűen kikapcsolta a gépet.
Súlyos csend telepedett a szobára. A sötétben állva hallgatta, ahogyan veri az eső az ablakot, a szél tépázza a fákat. Rettentő fáradtság omlott szét a tagjaiban. Az ágyába vágyott. A sötétben tapogatózva, csoszogva kerülte ki a bútorokat és indult a hálószobába. Az előszobában már-már elhaladt a padlásfeljáró előtt, mikor eszébe jutott a függöny. Gúnyosan elmosolyodott. Szörnyek, hm, micsoda baromság – gondolta megvetően. Továbblépett, mikor a szeme sarkából látta, hogy a homályban meglibben az éjsötét, vörös-narancs mintákkal tarkított anyag. Jégburok szorította össze a szívét, kétségbeesetten kapott levegő után, vére vadul zubogott az agyában. Düb-düb-düb, düb-düb-düb, dörömbölt észveszejtően a szíve. Fülében érezte a dübörgést. Keserű íz tolult a szájába, hányinger tört rá. Gombóc nőtt a torkában, nagyot nyelt. Csak nem szarom itt össze magam? Felnőtt ember vagyok, nincs mitől félnem. A huzat miatt lebeg a függöny. Harminc éve pedig a mama doromboló kandúrjával szemeztem itt. Kinyitotta az ajtót, s már majdnem belépett mikor egy kéz markolta meg a bokáját…