Vihar a szobában

A férjem nincs itthon - nézett Anna az ajtóban álló íróra és zavartan mosolygott rá. - Ezt neki is tudnia kellene, hogy Sándor délelőtt a hivatalban van, villant át agyán a gondolat. Tétován nézett a férfire, aki nem mozdult. - Nem csukhatom be az ajtót az orra előtt - gondolta tovább, csodálkozásában kis kíváncsisággal.

A férfi belépett az ajtón. Anna bevezette a szobába a váratlan vendéget. Hellyel kínálta és zavarában az asztalon lévő nárciszokon igazgatott keveset, majd cigarettával kínálta meg a férfit. Az rá is gyújtott, de még mindig nem mondta, hogy miért jött.

Feszült izgalom vibrált a máskor barátságos kis szobában, pedig áprilisi napfény táncolt a vázában halódó virágon és a fiatalasszony bronzszínű haján.

A férfi mindennapos vendég volt a háznál. Sándor barátja és társszerzője egyben. Sokszor az éjfél is itt találta őket, amint vitáznak egy-egy készülő jeleneten a fojtogató cigarettafüstben. Egy-egy ilyen vitánál Annáé a döntő szó, mert mind a két férfi megbízik fejlett kritikai érzékében. Sándor zenét komponál a sorokhoz. Lelkesen el is játssza a betétszámokat énekelve hozzá nem éppen kellemesnek mondható hangján. Szerencsés volt ez a kis alkotó együttes. Az elkészült zenés darabot már próbálja az Operaház. De vajon miért ül most itt ez az ember? Sohasem voltak még kettesben. Az asszony zavara egyre nőtt. Pongyoláját óvatosan összefogva, ölébe vette a zöldborsóval telt tálat, s hogy zavarát leplezze, bontogatni kezdte a hüvelyeket. A borsószemek, most hallható, szokatlan zörrenéssel hullottak a tálba.

- Csak nem valami új ötlete van, Kálmán? - indította el a beszélgetést az asszony.

- De igen. Egy remek történelmi témát találtam - kapta el a mentő fonalat a férfi. Zavarában, sebesen beszélve kezdett a történethez. - Hősömnek, noha pozitív szerepe van, mégis el kell buknia abban a korban, mert magára marad, nem értik meg.

Az asszony fellélegzett. Talán azért jött, hogy gyorsan elmondhassa valakinek, amit az éjjel gondolt végig. Mégis... ez a "talán" olyan halvány reménysugár volt most. A férfi homlokán verejtékgyöngyök ülnek ki. Hangja egyre szenvedélyesebbé válik. Már felállva beszél. Most közelebb lép az asszonyhoz. Szemében érzéki fény, nem a lelkesülés lángja lobban. Anna érzékeny lelkű, aki folyton figyelemmel kíséri a vele beszélők lelki rezdüléseit. Benne ez a képesség gyermekkorában kibontakozott már. Menekülési ötlete talán tudatalatti még, a kifejtett borsóval elindul a konyha felé. A férfi útját állja.

- Anna! Észre kellett vennie már, hogy miért vagyok itt. Én éjjel-nappal magára gondolok. Vágyódom maga után! Annyira, hogy ez már kín! - nyögte. - Anna... - mondta, és kivette az asszony remegő kezéből a tálat, majd az asztalra tette.

- Imádom! Csodálom! Elégek magáért! - szenvedélyesen csókolgatni kezdte az asszony kezét, majd mint aki megittasul, apró csókokkal haladt felfelé karján, szép ívű nyaka felé.

Anna nagy lendülettel hárította el a férfi fejét, aki megtántorodott egy pillanatra; de újabb ostromra készült.

- Szégyellje magát! - mondta haragvó tekintettel, kezét maga elé tartva. Olyan volt ebben a pillanatban; mint egy földre szállt, haragvó, olimposzi istennő.

- Maga a férjem legjobb barátja! Ily aljas módon ki tudná őt játszani? Míg ő rajongva szereti magát? Milyen ember az, aki a legjobb barátját meg tudná lopni? Elcsábítani azt, ki számára legtöbbet jelent a földön. És Ella? Mondja csak, hogy van a kedves felesége...?

- Drágám! Szerelmem! Próbáljon felmenteni engem! - esedezett az író.

- Felmenteni magát? Aki előre megfontolt szándékkal idejön, míg barátja dolgozik. Ezért csillogtatta szellemi képességeit előttem? Nem érzem magam hibásnak, mert én sohasem néztem magára kihívón, bíztatón, hogy félreérthette volna. Én eddig felnéztem magára, túlbecsültem szellemét - sírta el magát Anna.

A férfi sápadtan állt, elhúzódva, arcán szenvedés és szégyen látszott. Érezte az asszony igazát.

- Maga író? Maga akar eszmét adni a népnek? Ilyen jellemű embertől mit kaphat a társadalom?

A férfi szégyenét már alig bírta elviselni.

- Én valóban eljátszottam szerepemet magánál Anna, tudom, lebuktam örökre. - Úgy összehúzta magát, hogy alacsonyabbnak látszott az asszonynál. - Kísérjen ki, Anna! - kérte elhaló hangon, s elindult a kijárat felé.

Már becsukódott mögötte az ajtó, mikor Anna megpillantotta kabátját a széken. Felkapta és futott utána a lépcsőkön lefelé. Csak most vette észre, hogy hirtelen milyen sötét lett. A lépcsőház ablakán át kitekintve látta, hogy áprilisi zápor zuhog... Összerezzent, amikor hatalmas csattanással vakító fényesség szelte át az eget. Mintha csak a szobában lejátszódó vihar csapódott volna le, hosszú ívekben szakadt a langyos, földszagú eső.

Az írót sehol sem látta. Nyomát elmosta a zápor.