Fekete cipőm alatt serényen ropognak az elszáradt falevelek, a legtöbbjük sárga, de akad bordó, esetleg zöldes árnyalatú is. Szép ilyenkor a táj. És a különböző színben tündöklő virágok még szebbé teszik a temetőt. Az alkalomhoz illően fekete nadrág és földig érő fekete szövetkabátban lépkedek a feldíszített sírok között. Csak a táj érdekel, furcsa érzésem van, idén nem círogat a halottak szele, de az is lehet, hogy felnőttem, és már nem gondolom azt, hogy ők fújják el a gyertyákat. Ritkásan ültették ide a fákat, mégis olyan érzésem támad az egyiket nézve, mintha Csontváry Magányos cédrusát látnám. Leszámítva a műanyagból készült koszorúkat, melyek többsége már megfakult az évek során, még a virágok is elbűvölnek, lilák, fehérek, sárgák. Alapból nagyon gonosz színek ezek. Igen a fehér is, Isten színe, a tisztaság színe, igazságtalan szín. És most mégis nagy hatással vannak rám. Az embereket kizárom, bár kivételesen nagyon illemtudóak, és nem kiabálnak, mindenki a szeretteire gondol, csendben, magányosan, belül. Különösen a fekete márványból készült sírkövek tetszenek. De egy öreg néni nem hagy nézelődni, mindig a látómezőm közepébe botorkál. Görbebotja, megroggyant háta nem hat meg, nem vet fel semmi különösebb gondolatot vagy sajnálatot bennem, viszont a tekintete…nagyon régen láttam ilyen ijedt tekintetet. Szemüvegének lencséje sokkal gyengébb a szükségesnél, közelről nézi a neveket. Egy sírt keres. Rémülten néz körül, majd felém fordul:
- Eltűnt, nem lehet, hogy ne legyen meg.
- De hát mit keres Néném?
- Eltűnt.
- A férjét keresi, mi a neve a férjének?
- A férjem már régen halott, még a világháborúban veszett oda, nincs is sírja.
- Akkor kinek a sírját keresi?
- Itt volt, tudom, hogy itt volt.
Tovább botorkál, hagyom, hadd menjen, látom, ahogy másokkal is szóba elegyedik, a két nő egymásra néz, és kinevetik a nénit. „Hagyd, bolond!” – legyint és elvonszolja a másikat, aki segíteni próbál. Már szinte minden fejfát végignézhetett a temetőben, de hiába, nem találja, amit keres. Eldugult könnycsatornái nem engedik, hogy sírjon, pedig idáig hallom, ahogy a lelke jajveszékel.
- Milyen jó lenne sírni – mondja magában úgy, hogy még én is hallom.
- Hogy hívják, Néni? – szólok oda flegmán.
- Tamásiné Kertész Ilona, de nem találom.
- Nyugodjon meg, majd csak meglesz.
- Biztos ebben a temetőben van?
- Biztos, katolikus voltam egész életemben, itt kell lennie. – tovább nézelődik.
- Miért nincsenek magával a gyerekei, miért egyedül mászkál itt?
- Nincsen családom, minden rokonom meghalt, csak magamnak intézhetem el. – válaszol nyöszörögve.
- De miért keresi, nem látok magánál se virágot, se gyertyát? – kérdem értetlenkedve.
- Majd nő kóró rajta, én már nem ültetek, csak lenne meg. A jóisten meg gyújt majd értem gyertyát minden egyes nap. Majd el is fújja azt estére, néha csak pislákol, máskor lángol, éget, de nekem pont jó így. Jó volt kilencvenöt évig, de mostmár nem bírom tovább.
- Gyere, hallod! – szól oda öcsém, és elrángat az öregasszony mellől.
- A bolond néni a saját sírját kereste – mondom neki.
- És te segíteni akartál neki, ugyanolyan bolond vagy te is – közben nevet.
- Ez most komoly úgy érzem, a sajátját kereste.
Visszanézek, fáradt lábait egyre gyorsabban rakja egymás elé, görbebotját eldobja, és beleesik egy kiásott lyukba. Nagy felfordulás kerekedik körülötte.
- Mégiscsak megtalálta – mondom a testvéremnek, aki máskor nevetne, de most elgondolkozik az eseten