A testek úgy helyezkedtek el, hogy az összes kéz egyetlen torzóhoz volt illesztve. Csak néztem és más nem jutott eszembe, csak az, hogy mennyire vonz és taszít egyszerre az egész. Testvérem mellettem állt - erős volt a gyomra, mert nem adta ki ebédjét; de tudtam, hogy velejéig megrázta a dolog. Vagy még annál is mélyebben, de máshogy, mint ahogy engem. Tiszteltem alkotóját a munkájáért, mert a Hálószövő volt az én pártfogóm is és taszított, mert nem szívleltem, hogy így fejezte ki énjét. Nem mintha azzal lett volna baj, hogy túlontúl finnyás lettem volna; egyszerűen csak az volt a baj, hogy holmi pórokkal, említésre sem méltó söpredékkel alkotta meg azt, aminek egyetlen alapeleme sem lehetett a Napisten felszentelt szolgájának undorítóbb áldozat. Mégis, valahol szép volt, amit művelt az ismeretlen; szép, de túlontúl közönséges. Dess mellettem teljesen más véleményen volt - szerinte a halálnemmel volt a baj. Mint a Csontarcú szolgája, nehezményezte, hogy a lelkek úgy szálltak ki a testekből, ahogyan. Így lettünk társak a vadászaton, mely három éjszakán keresztül tartott - és ha eredményét ismered is, nem fontos, hogy emlékeztess rá. Tudom magam is. Halld hát az előzményekkel együtt:
Rágyújtottuk a házat a testekre. Jobb volt ez így. A Tisztító Tűznek voltak szolgálói ebben a városban is. Nem jött volna jól, ha az Inkvizícióval összefogva erednek annak a valakinek - vagy valaminek - a nyomába, ami ezt művelte. Talán hamarabb találnak rá, mint mi. és ha nem, akkor is másképp döntöttek volna felőle. Esetleg elbuktak volna, és nem hiszem, hogy kibírtam volna egy félig eleven lényekből álló műalkotást, ami még lélegzik és tenyészetnek használják a pókok utódaik számára. Túl szép lett volna. Nekem való. Mellesleg így talán felgerjeszthetjük a haragot abban, aki ezt művelte. Én is haragos lettem volna, ha nem tudja meg a világ, hogy mit műveltem. Főleg ha eddigi életem egyik legnagyobb tettének tartottam volna azt, ami történt, így hát bevonoltunk a legközelebbi fogadóba és a síkok közt próbáltam felderíteni jelenlétének nyomait. Nem volt nehéz dolgom- ezer közül is felismertem volna az Őrület illatát, de kerestem a Kasztrosíkon éppúgy, mint a lelkek mélyén, mégsem jutottam semmire. Eseménytelenül telt el az első éjszaka, nappal nem mozdultunk ki; túl sokan pályáztam már az irhámra ahhoz, hogy nappal a főtéren parádézzak. Tudtam, hogy Ő sem teszi, bár őt más okok vezérelték. Legfeljebb hálóját ellenőrzi, hogy került-e bele valami jószág. Valamire, ami méltó lehet a következő műalkotására. Valami nagyobbre. Valami borzasztóbbra. Valami …valami…őrültebbre. Egy annyira szép alkotásra, ami könnyekre fakaszthatott volna - vagy éppen annyira bizarra, hogy rekedtre hánytatott volna.
Vártunk hát és a következő éjjel nem kellett csalódnunk. Dess kereste és találta meg azt a helyet, ahonnan olyan sok lélek távozott nemrég az Árnyékbirodalomba. Ott voltunk, mielőtt a fehérköpenyes kopók ott lettek volna, akik járták az utcákat, keresve valamit, ami nem illik a város légkörébe. Éles orruk volt - bizonnyal ismerték a megfelelő varázs-formulákat is, nem tudtam biztosra, de valószínűnek tartottam - elvégre csak megtévedtek voltak, nem ostobák. És láttam a hálót szaggató testeket, amik ezúttal még inkább kisstílűbb bűnözőkből álltak, mint legutóbb. Talán ekkor éreztem először gyűlöletet az iránt, aki az egészet csinálja. Talán hamarabb, de ekkor kértem előszörta Hálószövőt, hogy keresztezze útjaink fonalát. A kisszerű aljanépből készült hússzobrot nézve meggyűlöltem azt, ki efféle alakokra fecsérli az Őrület erejét. Nem is sejtettem, hogy mennyire közel van hozzám, buzgón kerestük hát aznap este is.
Felforgattunk megannyi helyet, átvágtunk megannyi torkot, de semmivel sem jutottunk közelebb. Nyugtalanul aludtam el aznap este. Álmomban kergettem valamit és valaki engem is kergetett. Későn ébredtem, Dess már dörömbölt az ajtómon, türelmetlenül, s agresszívan - ahogy szokta. Ismerős helyre vezetett; hullák hevertek szerteszét, akár a szétthajigált bábok - és egy pókok által félig felzabált tetem, mit nem közönséges, hanem emberhúsra szokatott nyolclábúak faltak. Alrébb-hessegettem őket; nem volt félnivalóm, elvégre testvérek voltunk. Követtük a vérnyomokat, a levegőben úszó jelenlétet, és eljutottunk oda, ahová legutóbb is. A szállásunkra, de ezúttal nem sikertelenül. Én ekkor még nem ébredtem tudatára, de Dess már érezte, s mikor pár pofonnal magamhoz térített, tudtam én is. Eegyik pillanatról a másikra ott álltam egy széttrancsírozott tetem felett és tőrömmel pókhálót karcoltam testébe. Dess pedig ott állt melletem, némán és csak nagysokára szólalt meg:
- Valahogy tudtam, hogy Te voltál. Álmodban, lelked kiteljesedéseképp, de Te voltál. Véredet venni indultam ismeretlenül, és most nem tudom, mit tegyek. -nézett rám, szemében évszázados fájdalom. Mikor anya bordái közé döf tőrt tulajdon fia, vér a véréből. Én pedig csak megráztam magam. Tudtam, hogy miért tettem. A Csalfa átka lehetett, vagy csak lelkem akarata, de álmomban megtettem, amire áhítoztam és aztán éber perceimben kerestem a férget, aki ezeket művelte . Azóta nem alszom és - főleg - nem beszélek Dessel. Ennek mér tizenegy napja. Elvándoroltam messzire, a kietlen síkságokra. Nem, nem azért, mert bánom, amit tettem. Nekem azok az emberek csak hang a szélben, ami elszáll és meg nem hallhatod igazán mondandóját. Nekem az a pár lélek csak csemege, de nem úgy lett végük, ahogy halniuk kellett volna. Szégyent hoztam istenemre és a Sárkányra. Azóta nem alszom. Lassan nem birom majd tovább, de nem érdekel. Istenem varázsálmot tud adni kezembe, de nem használom. Nem számít. Ha jön az álom, állok elébe. Ha jön a Halál, nem menekülök el. Így állok és várok.
Menj Te is - közeleg az éj és akkor nehezebb.
Sokkal nehezebb.