Robert Wood : A titok

Mary-Rose csendben állt a folyosó végén. Most is, mint minden reggel az ébredés után, szemét mereven az ódon tölgyfaajtóra szegezte. Sose tudta megmagyarázni, hogy miért vonzódik hozzá, hiszen csak egy egyszerű ajtó volt. Még csak nem is volt szépen megmunkálva, nem voltak rajta faragások, se semmi más. Igaz, a kilincs szép, aranyozott volt, de emiatt nem is illett a durva faajtóhoz.
Csak állt ott, és megbabonázva nézte. Az apja azt mondta, hogy ez az az ajtó, amit neki sohasem szabad kinyitnia. Mert akkor elkapja, és úgy kiporolja a fenekét, mint még soha. Bár Mary-Rose-t a szülei egyszer sem bántották, a kislány mégis hitt apja szavainak. Mikor ezt mondta neki, számára ismeretlen fény gyulladt a szemében, ami igazán megijesztette.
- Kicsim, Mary-Rose! Hol vagy? Készen van a reggeli! – kiáltotta az anyja.
A kislány nem mozdult, szinte meg sem hallotta, hogy hívták. Kis, hófehér kezét a kilincs felé nyújtotta, de mielőtt elérhette volna, visszarántotta. A kilincs megrázta a kezét. Nem nagyon, de ahhoz éppen elég volt, hogy Mary-Rose sarkon forduljon, és leszaladjon a lépcsőn.
- Mi a baj? – kérdezte az anyja. – Olyan sápadt vagy!
- Nincs semmi! Csak éhes vagyok – hazudta.
- Hát akkor egyél, amennyi beléd fér! – nevetett Victoria, és egy tányért tett a lány elé.
Mary-Rose gyorsan befejezte a reggelit, majd felszaladt a szobájába, felvette a táskáját, és elindult az iskolába.
- Vigyázz magadra, kicsim! Legyél jó!
- Az leszek!
A kislánynak egész álló nap az ajtó körül forogtak a gondolatai. Amióta majdnem meg-érintette a kilincset, egyre jobban tudni akarta, hogy mi lehet mögötte. Mit tarthat ott az apja, amit ő nem láthat? Igaz, hogy még csak hét éves, de azért még nem kellene titkolózni előtte, nem? Kíváncsisága lassacskán kezdett haragba átfordulni, és már csak azért is meg akarta nézni, mi van az ajtó mögött. Mikor egyszer rákérdezett, az apja csak nevetve ennyit válaszolt: egy titok!
Mikor Mary-Rose hazaért, gyorsan ledobta a táskáját, adott egy puszit az anyjának, majd felszaladt az emeletre. Megállt az ajtó előtt. A hangokból ítélve az anyja éppen a konyhában sürgölődött. Most kell megnéznem, gondolta, és megragadta a kilincset. Hirtelen egy selymes, bársonyos hang szólalt meg a fejében: Zárva van, szerezd meg a kulcsot! Az apád dolgozószobájában van, a falra felakasztva. Siess! Mary-Rose elengedte a kilincset, és bement a szobájába. Akkor hát nem láthatja soha azt, ami az ajtó mögött van? Sohase merne bármit is elvenni az apja dolgozószobájából. Oda még bemennie sem szabad, hisz az nem gyereknek való hely, ahogy az apja szokta mondani. Teljességgel lehetetlen, hogy ő onnan kilopja a kulcsot!
Egész délután az ajtóra, és a fejében szóló hangra gondolt, majd este nyugtalan álomba merült. Álmában egy folyosón állt. Olyanon, mint amilyen nekik van, de ez hosszabb volt, és a falról kezdett leválni a tapéta. Itt-ott sötét foltok éktelenkedtek, és Mary-Rose-nak rögtön a vérre kellett gondolnia. Mint abban a filmben, amit egyszer titokban megnézett éjszaka. Egész éjjel le sem tudta hunyni a szemét utána. Abban egy férfi sorra ölte meg a nőket. Egy késsel átvágta a torkukat. Abban a filmben voltak ilyen foltok a falon.
A kislány néhány lépést tett előre, és meglepetten látta, hogy a kezében ott van az ajtó kulcsa. Szaladni kezdett, míg el nem érte az ajtót – ezen volt a legtöbb sötét folt -, és betette a kulcsot a zárba, elfordította, és szélesre tárta az ajtót. Odabent sötét volt, de amint belépett fények gyulladtak fel. A szoba nem volt nagy, és egy széken kívül nem volt ott semmi. De a széken egy fiú ült, háttal neki. Nem lehetett idősebb tíz évesnél, haja rövid, és szőke volt.
- Te ki vagy? – kérdezte Mary-Rose
- Nyisd ki az ajtót, és akkor elmondom!
- Nem szabad! Apukám nagyon megharagudna érte… - kezdte a lány.
- Ne foglalkozz vele! Majd én megvédelek tőle! – mosolygott a fiú, miközben felállt, és szembefordult vele.
Mary-Rose végigpillantott a fiún, aki sokkal magasabb volt nála. Nem is tíz, inkább tizenöt éves, gondolta a kislány. A fiú ruhája csak egy pólóból és rövidnadrágból állt, cipőt nem vi-selt.
- Holnap édesanyád és édesapád elmennek itthonról, akkor nyugodtan bemehetsz a dolgozószobába, hogy elhozd a kulcsot. Én itt fogok rád várni.
- Apukám azt mondta, hogy nekem nem szabad idejönnöm, mert itt titkokat őriz.
- És nem vagy rájuk kíváncsi? – kérdezte mosolyogva a fiú. – Nem akarod tudni a titkokat?
- De – felelte halkan Mary-Rose.
A fiú elmosolyodott, közelebb ment a lányhoz, és megsimogatta az arcát. Az ujjai nyomán vörös csíkok maradtak Mary-Rose-on, de nem vette észre. A fiú érintése annyira megnyugtat-ta, és biztonságban érezte magát.
- Én ismerem azokat a titkokat. Én elmondom neked, csak nyisd ki az ajtót nekem. Addig nem mondhatok semmit!
- De nekem nem szabad…
- Nem lehetsz ennyire ijedős kis taknyos! – rivallt rá a fiú hirtelen. – Azt hittem, hogy te más vagy, mint a többiek, de tévedtem. Te is csak egy sírós kislány vagy! Semmivel sem vagy több egy taknyosnál!
- De igen! – ellenkezett Mary-Rose.
- Akkor bizonyítsd be! Bizonyítsd be nekem! – kiabálta. – Képes vagy rá?
- Igen.
Mary-Rose elől eltűnt a fiú, majd az egész szoba. Kinyitotta a szemét, a saját ágyában feküdt. Körbenézett, de nem talált semmi különöset. Ne felejtsd, amit mondtam! Holnap! Hol-nap! – suttogta egy hang a fejében.
Kikelt az ágyából, és kisétált a folyosóra. Rápillantott a régi állóórára, ami a sarokban volt. Fél tizenkettőt mutatott. Csendben elhaladt a szülei szobája előtt, végül pedig megállt a zárt ajtó előtt. Semmi furcsa nem látszott rajta, viszont fény szűrődött ki alóla. Mi ez? Szemét a kulcslukra tapasztotta, de semmit sem látott, a fény teljesen elvakította. Lefeküdt a földre, és megpróbált az ajtó alatt bekukucskálni, de így sem járt sikerrel.
Már éppen fel akart állni, amikor valami elkezdett folyni az ajtó alól. Mary-Rose először nem tudta mi az, de nem sokkal később rájött. Vér, istenem, ez vér! Megpróbált felállni, de nem tudott, a végtagjai egyszerűen nem engedelmeskedtek. Még az arcát sem tudta felemelni a padlóról, csak feküdt ott, mint egy hulla. A vér lassan elérte az arcát, szájában érezte az ízét. A vér egyre csak folyt az ajtó alól, egy szép nagy tócsát keltve a folyosón. Mary-Rose hálóinge teljesen átázott, a hófehér anyagon egyre csak terjed a vörös folt.
Mary-Rose hirtelen felpattant, már működtek a lábai. Az arcán végigfolyt a vér, haját is teljesen összeragacsozta. Hátrált egy lépést, hogy ne a tócsában álljon, de elszaladni nem mert. Még mindig megbénította a félelem. Csak figyelte az ajtót. Az hirtelen remegni kezdett, majd egy hangos dörrenéssel kicsapódott. Mary-Rose eltakarta a szemeit a hirtelen világosság miatt. Mikor elvette a kezeit, a szobában egy keresztet látott. Egyszerű, fából készült feszület volt, úgy két és fél méter magas. A teteje elérte a plafont. De a kislányt a kereszt egyáltalán nem érdekelte. Sokkal inkább a kifeszített ember kötötte le a tekintetét. Nem tudta ki lehet az. A testén lévő több tucat sebből ömlött a vér, szemei felakadtak, csak a fehérjük látszott ki. Mary-Rose közelebb ment egy lépést, pedig leginkább el szeretett volna futni. Az ember megmozdult, és a lányra mosolygott. Mary-Rose felsikoltott.
Hirtelen felült az ágyában, és sietve körbenézett. A szobájában volt. Gyorsan megvizsgálta a ruháját. Ugyanolyan tiszta volt, mint mikor felvette. Hála istennek!
- Kicsim! Kész a reggeli, gyere enni!
- Megyek, mami!
Szombat reggel volt, így nem kellett iskolába mennie. Szépen felöltözött, majd elindult a konyhába. Útközben megállt az ajtó előtt. Bekukkantott a kulcslukon, de a sötétségen kívül nem látott semmit. Megragadta a kilincset, lenyomta, de az ajtó nem nyílt ki. Csak egy álom volt – korholta magát. – Tényleg csak egy pisis kislány vagy, ha egy álomtól is megijedsz!
Apja már odalent volt, és reggelizett.
- Na végre hogy megérkeztél, kisasszony. Azt hittem nem érsz le soha.
- Szia apu – köszönt a lány.
- Mondd csak, Mary-Rose, elég nagylány vagy te már? – kérdezte az apja.
- Persze! – vágta rá rögtön.
- Anyádnak és nekem ma el kell mennünk, és egészen estig nem jövünk meg. Itthon hagyhatunk egyedül? Vagy hívjunk át egy szomszédot? Msr. Broomdale biztosan szívesen itt lenne veled.
- Nem kell! Egyedül is megleszek. Nagylány vagyok én már!
- Helyes! – mosolygott az apja. – Tudtam én, hogy ügyes lány vagy!
Megsimogatta a lány kobakját, aztán felállt, és felment a szobába.
Mary-Rose alig bírta kivárni, hogy a szülei elinduljanak. De pontban délben végre ez is bekövetkezett. Megpuszilta az anyját és apját aztán az ablakból figyelte, ahogy elhajtanak. Mikor már biztos volt benne, hogy nem jönnek vissza, felszaladt az emeletre, be az apja dolgozószobájába. A kulcs ott lógott a falon, a többi között. Mary-Rose bárhogy is nyújtózkodott, nem érte el. Megragadott egy széket, odavonszolta, és felállt rá. Így már könnyegén leakaszthatta a kulcsot a kampóról. A kilincshez hasonlóan ez is aranyozott volt, és kicsit nagyobb is az átlagosnál.
Mary-Rose sietve leugrott a székről, majd szaladni kezdett az ajtó fel. Ott azonban megtorpant. Vidd vissza azt a kulcsot. Tedd vissza szépen, a széket igazítsd meg, aztán nézd a Tv-t! – könyörgött egy hang a fejében, de ügyet sem vetett rá. Végre megtudom a titkot! Bedugta a kulcsot a zárba, elfordította, majd lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Megpróbálta még egyszer, de nem sikerült. Csalódottan húzta ki a kulcsot a zárból, majd megfordult, és elindult a dolgozószoba felé. Alig tett néhány lépést, mikor nyikorgást hallott a háta mögül. Azonnal megperdült, és az ajtó már nyitva volt. Mary-Rose belebámult a végtelennek tűnő sötétségbe.
- Gyere be! Ne félj, csak én vagyok itt! – szólt bentről egy hang. Úgy hasított a lány fülébe, hogy majdnem felsikoltott, de mégis vonzotta. – Gyere, megérdemled, hogy megtudd a titkot!
Mary-Rose egy lépést tett az ajtó felé. Mintha a sötétben egy alakot vett volna ki.
- Ki vagy? – kérdezte.
- Már találkoztál velem álmodban! Gyere, és elmondom a titkot! Siess! – hang olyan édes volt, mint a méz, a lányt azonnal megigézte. A kulcsot kiejtette a kezéből, és határozott lépésekkel elindult a sötétség felé.
Az ajtó előtt megállt, már csak egyetlen lépés volt hátra. Miért nem szűrődik be fény a folyosóról? Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt belépett volna. Az ajtó azonnal becsapódott mögötte. Mary-Rose mindent elborító fájdalmat érzett, valami a húsába tépett. Karmok, fogak…