Bobby ’Blitz’ Ellsworth a harmadik évtizedbe lépett zenekarával az Overkill-lel és nem látszik, hogy lassítani akarnának. A srácot fűti a lelkesedés, árad belőle a jókedv és a nevetés. Bármilyen kérdésed van, felel rá; semmi határozatlanság. A Killbox 13 című új lemez egy óriási élő albumot/DVD-t (Wrecking Everything Live) és egy zúzós stúdióteljesítményt (Bloodletting) követően jelent meg. Jó olvasást metalfejek!
Beszélj nekem a lemez címéről, köze van ahhoz a tényhez, hogy ez a 13. lemezetek?
Néztem a Discovery Channelt - ez tulajdonképpen a ’91-es iraki háború idején történt - és ott volt egy interjút egy pilótával. A pilótafülkében ült és megmutatta, milyen a killbox. A killbox egy monitor a pilótafülkében, amin egy kis piros vagy fekete ”x”-et látni, oda dobja le a pilóta a bombát.
Kissé ironikus, tekintve, hogy mi történik most a Közel-Keleten.
Igen, ez olyan utólagos előrelátás.
Nem helytelen gondolat?
Nem, nagyon is helyes. (haha)
Hogyan hasonlítanád össze az új lemezt a Bloodlettinggel?
Nehéz összehasonlítani őket, akárcsak a korábbi 12 felvételt. Úgy gondolom, az Overkill az az Overkill; mi egy metal csapat vagyunk, egyszerű a definíció, de sok arca van a zenekarnak. Vegyük a dalírás stílusát. Azt hiszem, a Killboxon ezeknek az arcoknak a gyűjteményét találjuk, egy vegyületét mindezeknek. Különbség van a Devil By The Tail és a Damned között, ahogy a Damned és a Crystal Clear között is. Valójában soha nem felejtettük el, hogy honnan jöttünk és mindig ezt összegeztük a lemezeinken, mégis azt hiszem ezen a mostanin jobban összeért az egész. Összevegyítve a jelenünkkel tulajdonképpen újra felfedeztük a múltunkat, és friss érzést alkottunk belőle. Vannak dalok, mint az Unholy, ami az Overkill nagyon korai korszakából származik, majdnem hogy a Taking Over időszakból. Vannak dalok, mint a Devil By The Tail, ami nagyon is modern, számunkra mindenképp.
Valójában minden egyes újabb meghallgatással egyre jobban tetszik, ami azért elég jó jel.
Határozottan nem rossz jel. Úgy érzem a lemezen van egyfajta kohézió a dalok között. Úgy gondolom, ez elveszne, ha például a Struck Down nem lenne ott. Elveszne, ha a Damned nem lenne ott. Úgy hiszem, valóban egymásra támaszkodnak, minden egyes dal támaszkodik a következőre. Ettől lesz több, mint egy album, vagy dalok gyűjteménye.
A produkció első osztályú. Utálom ”tisztábbnak” nevezni, de minden hangszert tökéletesen hallani.
Ez a Motörhead teória: ”minden hangosabb, mint minden más”. Egészen egyszerűen a gitárok és a dob közötti kapcsolat teszi lehetővé ezt. A legendás metal lemezek is ezt a kohéziót használják ki. A gitár és a dob hangosabbnak tűnik, mint a többi, de mégis együttműködnek.
Jó zsíros a basszushangzás.
Nem mondom, hogy ez nem fontos; szerintem legalább olyan fontos. A gitárok és a dob együttműködése nélkül a többi pont válna kritikussá. Helyezd a gitárokat és a dobot a megfelelő pozícióba - legyenek hangosabbak minden másnál - és így könnyű lesz belehelyezni azt a jó zsíros basszushangzást. És innen már könnyű a felső rétegre helyezni a vokált. Ilyen egyszerű. Ez Colin Richardson tevékenységének az eredménye. Kézbe vette a dolgokat az elején és kihozta belőlünk azt, amit ki akart hozni egy ilyen típusú felvételhez. Ő egy dob/gitár srác; nagyon tudja, ezeknek a helyét. Tudja, milyen kapcsolat van köztük. Még egyszer, ez nem kisebbíti a jó zsíros basszushangzás szerepét, mert az ugyanolyan fontos egy sokkal jobb lemez elkészítéséhez. De a legendás metal lemezek a gitárok és a dob kohéziójára épülnek, és ha ez működik, akkor a többi már gyerekjáték. Csukott szemmel is hozzákeverheted a többit.
A produkciót közösen jegyzi Colin Richardson és az Overkill. Hogy működött ez?
Oh, mi mindig kiíratjuk magunkat, még ha szart se csináltunk. (haha)
A keverés után magasabbnak tűnnek az énektémáid, mint normálisan.
Hm, hangosak. De még egyszer mondom, ez a ”minden hangosabb, mint minden más”. Ha nincs akadálya, tedd meg. A produkcióval kapcsolatban az volt az alapötlet, hogy egyik elem se legyen halványabb, mint a másik. Ha én teljes sebességgel megyek, akkor tényleg az legyen és a gitárok is legyenek hangosak, ha nem hangosabbak, mint én - ugyanígy a dobok - aztán, véleményem szerint, a keverésnél már semmi baj nem lehet. Az ötlet az volt, hogy sokkal ”hatásosabbat” kapjon az ember, amikor megérkezik a feeling.
Erős ’80-as évekbeli metalt hallok a hangodban, amit nem lehet ósdinak nevezni, sokkal inkább alapelemnek.
Gondolom, így van. Igazából csak így tudom csinálni. Úgy értem, meg tudom javítani a kocsimat és tudok egymástól független dolgokkal is foglalkozni, de ez az amit igazán jól csinálok, különösen amikor az Overkillről van szó. Ez egy formula, amitől nem szívesen térek el, még ha megérett vagy felfejlődött egy bizonyos szintre is. Ez nagyon meghatározó.
Ez az ahonnan, szerintem, ez az alap hozzáállásod ered. Ez volt a meghatározó a Feel The Fire, a Taking Over és az Under The Influence lemezeken, de ugyanilyen meghatározó a Killboxon is. Ez nem szükségképpen tervezés, sokkal inkább a normál üzemmód. Nos, beszéljünk kicsit a fejlődésről. Azt állítod, hogy a zene fejlődött valamit, de ez még mindig az Overkill. Hogy érted ezt a fejlődést?
Egy bizonyos szintre értünk el. Ennek a bandának mindig volt valami a tarsolyában, ami viszonylag modern, még ha ez igazából a magunk világában számít modernnek. Beleléptünk ezekbe a pocsolyákba korábban. Megcsináltuk az I Hear Black-et, ami kibaszott vastag, mikor jön az a riff. Ott volt a Skullcrusher a Years Of Decay lemezen, és a Horrorscope dal a Horrorscope-on. Ezek a fajta riffek is a személyiségünk részei. Az ötlet az egész zenekar fejlődésével kapcsolatban, hogy lassan hagyjuk megtörténni. Egészen nyilvánvaló, ha fogod a Feel The Fire-t, ami 1985-ben jelent meg és a Killboxot, akkor meghatározó különbségeket fogsz észrevenni, ugyanúgy meghatározó azonosságokat is, de a különbségek oka annyi csak, hogy változott a zene, változott a produkció, változott a dalírás metódusa. Visszatérve az első 3-4 lemezre, mindegyiken lennie kellett egy nyolc-kilenc perc hosszú dalnak. Ez ma már nem cél számunkra. Az ütközés határán vagyunk. Az ellenőrzött káosz határán vagyunk, a káosz ellenében és a káosz érdekében. Jó ezt tudni, amikor te vagy a sofőr, és nem utasként létezel. Igazán azt hiszem, hogy ez a fejlődés egy része; nagyobb a kontrol. És ezt hallhatod az új tagokkal is. Ezt hallhatod Dave Linsknél is. A gitár visszatért a zenekarba; Dave kezében van. Szétszaggatja és ez az amit a legjobban csinál. Ezt adja hozzá az újra felfedezett érzéshez. Szólózik és visszavisz az időben, aztán visszahoz a jelenbe. Mindezek az elemek együtt a fejlődés részei.
Vannak ezen a lemezen durva szaggatások, mint a Damned, totál metal dalok, mint az I Rise, és olyan középtempók, mint a Crystal Clear, aminek ilyen lassú, doomos befejezése van.
Ezek a különböző személyiségei, a különböző arcai ennek a zenekarnak. Mindig tudtuk, hogy kik vagyunk, vagy ha nem is mindig, de elég hosszú ideje már. Valóban ilyen egyszerű számunkra. Egyszerű egyenlet. Ezt tesszük, ezt csináljuk jól. Hadd tegyük, amit jól tudunk, és nézzük meg hova fejlődik. Azt hiszem, sok arcát megismerheted az Overkillnek. Megkapod a Devil By The Tail-t és a Damned-et, amelyek különböznek, de meg tudod mondani, hogy ugyanazt a bandát hallod. Megkapod a Damned-et és a Crystal Clear-t, amelyek megint mások, de meg tudod mondani, hogy ugyanazt a bandát hallod. A No Lights-t és az I Rise-t, ugyanez. Ezek azok a különböző arcok, vagy maszkok, amiket viselünk a dalíráskor. Azt hiszem, ez teszi érdekessé számunkra az egészet, hogy képesek legyünk felkutatni minden kis utcácskát, de a végén mindig azt érzed, hogy ez egy Overkill anyag.
A Devil By The Tail, úgy gondolom, tömény Overkill esszencia.
Igen, igen. Kétségtelen. Nem mondom hogy tiszta Overkill, vagy a múltbéli Overkill esszenciája. Az Overkill arra a fejlődésre alapoz. A Devil By The Tail önmagában fontos része annak a fejlődési folyamatnak, és magán hordozza az Overkill bélyeget, mint a hasonló dalok mindig. Amikor hallgatom, hallom a mai értékeket benne. Meghallottam a Damned-et, jézusom, ez olyan... olyan Years Of Decay hangulatot ad az egésznek.
Mennyit fogtok turnézni a Killbox 13-mal?
Most Dél-Amerika van előttünk május elején, aztán az Államok egy része következik május végén, júniusban, aztán az európai fesztivál szezon, ami az egyik legkedvesebb időszak az évben számomra, még ha minden nap van fellépés, akkor is. Jobb, mint egy vakáció - szép az idő és egy héten kétszer legalább 30.000 vagy még több embernek játszol, ami mindig kitűnő érzés. Aztán jövünk vissza az Államokba néhány koncertre és szeptember-októberben Európa-turné főzenekarként. Van néhány dolog a tányéron.
Elég elfoglaltak lesztek.
Igen, igen, de erről szól. Körforgásban dolgozunk. Írunk, stúdiózunk, megjelentetünk, promótálunk, turnézunk, írunk, stúdiózunk, megjelentetünk, promótálunk, turnézunk – majd' két évtizede ez a körforgás.
Milyen tapasztalataid vannak összehasonlítva a Spitfire és a Sanctuary kiadókat?
Rendben vannak, igazából nem volt gondom a Sanctuaryval. Azt hiszem az a fő különbség, hogy mennyire zsúfolt a helyiség. A Spitfire-nél úgy hiszem, több hely jut nekünk.
Úgy tűnik a Spitfire megválogatja, melyik bandával köt szerződést.
Tuti, hogy így van. Legyünk őszinték: a Sanctuary a Microsoft a metalban. Ennyire egyszerű. Ők a legnagyobbak a függetlenek között. Majdnem olyan lehetőségeik vannak, mint egy multinak, ami tulajdonképpen nem egy rossz dolog. Van néhány óriási kapcsolatunk odaát, például Tom Lipsky és a srácok, akik tolják a szekeret. Emlékszem pár évvel ezelőtt, vagy talán másfél, ugyanazon a napon jelentettek meg egy Megadeth, egy Queensryche és egy Henri Rollins lemezt. Hol jövök én a képbe? Azt hiszem, az egyik oka, hogy az Overkill képes volt túlélni ezt az időt, hogy nekünk egy kicsivel több - inkább nem mondom, hogy több - nekünk volt eszünk, amikor ez beütött. Megszagoltuk a változást. A Sanctuary tett egy ajánlatot, és tett egy tisztességes ajánlatot, de mi figyelmet akartunk. A döntés sarokpontja, amiért a Spitfire-höz mentünk az volt, hogy felajánlották nekünk a DVD-t. Azt mondták, ha valóban akarunk egy koncert DVD-t, akkor tudnak segíteni a megvalósításban. Egészen egyszerű és könnyű módja volt annak, hogy megkapjuk, amit akartunk.
A Wrecking Everything CD és DVD sajtója kiemelkedő volt. Nem hallottam egyetlen negatív megjegyzést sem.
Mindig is koncert banda voltunk. Tudtuk, hogy amikor ez az egész lezajlik, akkor egy pozitív tapasztalattal leszünk gazdagabbak. Odatartottuk a hátsónkat. Közösen vállaltuk a show költségeit, szóval pénzügyileg is kockáztattuk a seggünket. Elvittük a produkciót a Gardenbe, és telt ház volt, ami kimondhatatlan érzés. Ezzel feljutott a zenekar egy olyan szintre, ahol elmondhatjuk, hogy megkaptuk, amit ki a akartunk hozni ebből, ne tegyünk rossz megjegyzést csak mert egy kamera van az arcod előtt. Hadd legyen!
Tudtátok, hogy felveszitek azt a bulit. Mennyire voltatok idegesek?
Nos, tudod, más ez, mivel nem úgy állsz hozzá, mint egy normális műsorhoz. Egész napos sound check, végig a hangzáson ügyködsz, visszahallgatod a kamionban, hogy mit sikerült rögzíteni; felpakolod a mikrofonokat, egyeztetsz a hang és a videó sráccal. Ilyeneket mondasz, hogy ”nézd, itt egy nagy totálra van szükségem - szeretném, ha annyira természetes lenne, amennyire csak lehet, de az kell, hogy a show 90 százalékában az arcomban legyen, mert azt akarom, hogy az emberek lássák és élvezzék az egész előadást. Nincs szükségem rá, hogy egy operator folyton a nyomomban legyen, amikor énekelek. Ez nem kell.” Szóval volt egy csomó ’ezt tedd/ezt ne tedd’ szabály, és rengeteg meló a hangzással. Szóval, nagyon-nagyon más volt a felvezetése. De azt hiszem, amikor belekezdtünk a Necroshine-ba, akkor már csak egy Overkill koncert volt - egészen egyszerű.
Híresek vagytok ezekről a fellépésekről, ehhez mindenképpen szükséges egy másfajta természet is.
Azt hiszem, így van. Ez egy másfajta hozzáállás, de mégis talán a legizgalmasabb része. A DVD esetében 2 órás műsorról van szó, de normál esetben 90 percre veszed a kezedbe a saját életedet, ami tök jó. Sokszor tudom, hogyan alakul majd, de mégis van egy feszültség-szint vagy kiszámíthatatlanság, ami megemeli a feszültség-szintet. Többminden szerepel a DVD-n, nem csak a koncert.
Van egy másfél órányi anyag arról, hogyan nőttünk fel ebben a bizniszben, régi csapattagokról, amatőr felvételek a menedzsereink new yorki klubjából, a L’amourból, a 2001-es moszkvai fellépésig, és más egyéb remek cuccok. Amikor megnéztem, olyan volt, mintha magamat látnám felnőni. Totális házivideó. DD és én, együtt raktuk össze egy évvel azelőtt, hogy a Spitfire-höz költöztünk volna, azt gondoltuk, óriási plusz lenne a kétórás élő felvétel mellé; sikerült valami történelmit beletenni ezzel, aminek történelmi értéke van, hiszen nyilvánvalóan mi is rendelkezünk történelmi értékkel.
Volt olyan rész, amitől összerezzentél vagy fintorogtál, vagy azt mondtad: ”Jézusom, nem hiszem el!” ?
Igen, megláttam néhány jelenetet és elszörnyedtem, Jézus Krisztus, még a golyóim is csupaszok voltak. (haha) Mi a franc ez? (haha) Igazából nem rezzentem meg vagy szörnyülködtem, mivel tudom, honnan jöttem. Talán az elején volt egy kis káosz, nem tudtam mibe vágok bele, de nagyon-nagyon hamar azután, hogy beszálltam ebbe az egész metal dologba, a zeneiparba, kiirtottuk a népszerűséget az egész kurva egyenletből. Ha nem érdekel igazán, akkor rengeteg időd marad a fontos dolgokra összpontosítani. Nem fogok fintorogni az életem legszebb pillanatain - továbblépek, szart, emlékezni fogok rá, ami nagyon jó. Így helyes. Felteszem, van még néhány srác, mint DD és én, akik már kábé 22 éve csináljuk ezt (haha), aki nem változott annyit. Kell lennie valami fiatalítónak ebben a metal világban, amiben élünk. Van olyan tapasztalatod, hogy a fiatalabb generáció is felfedezi a bandát?
Ez folyamatos. Ez a színtér számunkra New Yorkban született. New Yorkban a nagy helyek házi zenekarává váltunk és az egész nagyon baba volt. Aztán ahogy telt az idő, az emberek elmentek, de jöttek a fiatalabbak. Azt hiszem az előadásmód ennek a bandának az igazi ereje. Egészen nyilvánvalóan, tesszük a dolgunkat és szeretjük, imádjuk, amit csinálunk, és azt hiszem, ettől olyan vonzó. Akár Németországban, akár New Yorkban, akár Tokióban lépünk fel, simán találkozhatsz 18 évesekkel a bulikon. Azt hiszem, ez annak a tisztességes hozzáállásnak a hozadéka, amivel mindig a színpadra állunk, a zene értékének a megbecsülése. Ha visszanézel az eddigi lemezekre, van-e olyan dal, ami különleges értéket vagy jelentést képvisel számodra?
Persze, semmi kétség. Ott van a Long Time Dyin’ a From The Underground And Below lemezről, a Skullcrushert is szeretem játszani, a Rotten To The Core-t például 2.500-szor énekeltem már - egyszer megszámoltam. (haha) Kettőezerötszázszor?
Igen, több mint 2.500 koncertet adtunk már, és csak egy rövid időszak volt, amikor nem szerepelt a műsorban. A próbákat is számítva, több mint 2.500-szor nyomtam el. Ha elfelejtem a szövegét, tuti valami bajom van. Előfordul, hogy átengedem DD-nek az éneket. A DVD-n is láthatod - beleteszi a saját ”DDizmusait", megváltoztatja a szövegeket: ”lick my balls,” “somebody make me a meatball sandwich”. Félelmetes, amikor mikrofonhoz jut. (haha)
Harmadik évtizedében jár az Overkill és ezekről az évekről akarlak megkérdezni. A bakelitről és a kazettáról CD-re váltottatok. Megfelelőbb formátum a CD az Overkill zenéjének bemutatására?
Persze, abszolút. Ez egy technikai haladás, ennyire egyszerű. Emlékszem milyen volt az elején. A lemezek nagy fekete valamik voltak, kihúzhattad a borítóból, volt mellette egy poszter, rajta a zenekar. Nem akartam átállni erre a kisebb médiára, de így utólag remek dolognak tartom, hogy sikerült kikísérletezni ezt a bombasztikus hangzást. Bakeliten soha nem sikerült volna. Bizonyos fokig még mindig analóg cuccokat használunk a felvételekhez, nem a Killboxon, de például a Bloodlettingnél a dobokat analóg módon rögzítettük.
Megélted a kazettamásolós és az MP3 letöltős, Napster időket is.
Soha nem törődtem ezzel. Igazából soha nem volt semmi gondom a kazettamásolással. Úgy hiszem, nincs határa, hogy hová fejlődhet és ez ma probléma. Egy éve izzadnak már ezen, aztán egyszer csak valaki odajön, és alá akar íratni egy letöltött cuccot.
Tényleg odajött valaki?
Igen. Azt mondtam neki, a semmiért semmi jár. Kétségtelenül szereted a bandát, de épp ezért inkább meg kellene venned a lemezt. Végül is a te hozzáállásod miatt fog eltűnni a zene. Az a helyzet, hogy az ízelítőket mindig hatalmas dolognak tartottam, óriási médium a bemutatkozáshoz. Azt hiszem nem mindenkinek. Mi elidegenítjük a tömegeket, a kisebbség kedvel minket. Amikor ez a kisebbség, mondjuk úgy, elkezd minták helyett teljes cuccokat letölteni, az nyílt fenyegetést jelent számunkra, ha hosszútávon folytatódik. Nem vagyok túl boldog, hogy kiküldjük a promót és két nappal később a Kazaa-n már megtalálod a teljes lemezt. Természetesen tudom, hogy az nem ugyanaz a hangminőség, de akkor sem boldogít. Mindig volt egy közösségi szellem, ami életben tartott minket, azok az emberek, akik a letöltés után még megveszik az albumot. Azt hiszem, ezért maradunk életben. De egészen nyilvánvalóan a lemeztársaságok azt mondják, hogy nagy bajban vannak. Pedig tudjuk, hogy nem igaz, hiszen hosszú ideig itt lesznek. De ha elveszel 30 százalékot Madonna eladásaiból a letöltések miatt, és elveszel 30 százalékot az Overkill eladásaiból, akkor az jóval nagyobb hatással van az Overkillre, mint Madonnára, hiszen végül mégis sokkal nagyobb a profit Madonnán. Tehát, amikor az emberek nem termelnek bevételt számunkra, akkor többet kell kilincselned. Mi ezt nem érzékeljük még, de jó pár embert ismerek a zeneiparban, akik igen. Ők ezért vannak nyíltan ellene. Az emberek nem akarják vállalni a felelősséget, azt mondják ”csak bele akarok hallgatni, bla-bla-bla”, ez rendben, százszázalékosan megértem. Én sem szórnám olyanra a pénzem, ami nem tetszik, beleértve az Overkill-t is. De az érme másik oldala, hogy amikor ez válik általánossá, akkor a zenehallgatás minősége silányul el fokozatosan.
Az internet korában az underground nem egészen underground, legalábbis a metal rajongók szemszögéből, hiszen olvashatsz a metalról a Neten, fanzinek kutatása és magazinok olvasása helyett. Segít ez az Overkillnek?
Biztosan. Létezik a www.WreckingCrew.com, ahol naponta egyszer megnézem, hogy történt-e valami fontos, válaszolgatok a kérdésekre. Derek Tailer állandóan, Dave Linsk naponta böngészi a lemezismertetőket. Nem akarom, hogy mindenki imádjon minket, soha nem akartam. Valóban ilyen egyszerű a dolog számomra. De ismerem ennek a kirakatnak a jelentőségét, a tájékoztatás jelentőségét. Az internet betölti az űrt... Egyes egyetemi rádiók elvesztek számunkra, talán jobban koncentrálnak az újabb metalra, ezt az űrt tölti ki az internet. Óriási dolog, mert biztosítja a kirakatot, és folyamatosan naprakész, ami tök jó.
Említetted, hogy a józan ész az, ami segített rajtatok éveken át. Van-e egyetlen fontos dolog, amit szem előtt kell tartani, ha az ember karriert akar ebben a műfajban?
Nagyszerű tanáraink voltak. A pályafutásunk felén a menedzsmentünk segített át, és mindig odafigyeltünk. Azt hiszem az első ötlet a legfontosabb, ami eredeti és te fedezted fel. Ne hajolj el a népszerű vélemény felé. Ha a közízlés felé fordulsz, a saját farkadat kergeted és veszélyezteted az eredeti ötletedet. Majd jönni fognak az emberek, ha elég jó az ötlet. Ha igazán hiszel benne, akkor úgyis változtatni fogsz, mert kiirtod belőle a szart. Ha a magadénak érzed, akkor csináld. Tedd, amit helyesnek tartasz, mert az egész pozitív változásnak az oka, hogy valakinek volt egy eredeti ötlete, amit átalakított, ez lehetsz te, szóval ne add fel, gondolj az ingyen piára és a csajokra. :) |
AJÁNLOM AZ OLDALT
