A szoba lassan megtelik jelenlétük ódon párájával. Érzem, újra itt vannak – a tenger hínáros – sós levegője elárasztja a falakat, s zöld penészfoltokkal tarkítja a pusztulás egyhangú képét. A függöny meglebben – torz hasonmásaként az egykor dicső Roger - lobogónak.
Hopp, már hallom is őket – susogó hangjukon engem szólítanak – s én boldogan integetek. Lassan lépnek elő a másvilág fogvatartó közegéből – mintha a valóság már nem tudná nyújtani nekik azokat a titkokat, melyeket odaát már ismernek. Fekete árnyak gyülekeznek s a fény, a meleg az életet adja, lassan átváltozik a halál mattságává. Tenger zúgását hallom, a fájdalom zokogását, a gyötrelem sivítását. Most már oly közel vannak, hogy felismerem őket. Itt van Dan Herriot, a féllábú, Jim Facelt a kormányos, Hohann Martelson, a dán és Tom a hajósinas: valamennyien, csupán egyvalaki hiányzik. Őt várom leginkább, mint azóta folyton-folyvást, az idő haladtával egyre türelmetlenebbül. Végre ő is megérkezik, jellegzetes kacagását hallva öröm járja át a szívemet. Odafordulok hozzá, kezeim ölelésre tárulnak. Belenézek szemgödrébe, melynek mélyén még ott csillog szemének piszkosfehér maradéka s a boldogságtól remegő hanggal üdvözlöm, szavaim megadják azt a tiszteletet, mely testvéremnek, a kapitánynak jár. Látom, elégedett, hústalan csontajka, mely a halál viccsorával nevet felém még szélesebbre húzódik. Leül, majd int a többieknek is. Burnst előkapja sípját s a zöldes, málladozó ujjak játszani kezdik indulónkat. Társaim énekelnek s gint isznak, nagyokat kortyintanak a üres penészes üvegből, aztán táncra perdülnek, csonttá aszott lábszárukon lötyög a vízzel átitatott, nehéz tengerészcsizma. Mily torz látvány: a valóság színes világában a holtak tánca, másnak rémisztő, nekem azonban felemelő élmény. Hisz’ újra együtt vagyunk, mint annak idején, az Üvöltő Farkasok Társasága, megannyi hírhedt és elkárhozott lélek. Lám, mennyire igaz barátok, hívó szavamra kikeltek hullámsírjukból, otthagyván a Sátánt, legfőbb urukat, hogy pár órát együttöltve újra teljes legyen a csapatunk.

Kérdőn pillantok a kapitányra, ki beleegyezően bólint. Hangos örömrikoltással kapom elő zsebemből a kockákat, megforgatom őket a tenyeremben, majd gurítok: tíz. Elégedett mosollyal nézek a társaimra, ő azonban nyugodt marad. Lassan, megfontolt mozdulattal dob, aztán üres szemgödrével rám bámul. Sóhajtva állok fel – hiába, mindig jobb volt nálam a játékban – s a vesztes beletörődő mozdulataival belépek az IDŐ folyosójába, hogy visszafelé haladva újra megnézhessem, mit rejtenek az elmúlt évek ajtajai …
… Rohanok, tudom, az idő kevés s oly sok a tennivaló. Végre! Megállok az 1623-as szám előtt, kopogok, majd átlépem a küszöböt. A Karib-tenger pompázatos kékje tárul szemeim elé, hajónk a Black Death vígan szeli a habokat s Brian kapitányunk a hajóorrban fürkészi a messzeséget. Megveregetem Brian izmoktól duzzadó vállát – hisz’ életben van, mint mindannyian, 1623. január 10-ig, addig az átkozott, istenvert napig.

Kalózok voltunk, megveszekedett, kegyetlen legények, az Üvöltő Farkasok Társaság tengeri csapata. Jelszavunk: zsákmány vagy halál – akkoriban hűen ragaszkodunk a szavak jelentésének betartásához; s valóban: sokan vesztették életüket a rabló hadjáratokban. Nem féltünk senkitől, az ördögöt testvérünknek fogadtuk s lelkünket bevontuk a könyörtelenség fekete mázával. Vértől csöpögött a kezünk, melyből áldozataink aranyai hangos jajszó-csengéssel gurultak el a léha szórakozás girbe-gurba útjain, hogy aztán megszerzésükért újból gyilkoljunk. Brian, a kapitányunk méltó vezérként irányította csapatunkat. Erős volt, mint a medve s kegyetlen, mint a fiait védő anyafarkas. Én az alvezér, inkább a ravaszságot és az észt képviseltem., kettőnk így könnyen uralkodott a fegyelmezetlen, veszedelmes bandán, mely indulataiban maga volt a robbanni kész puskaporos hordó.

Azon a napon – 1623. január 10-én – épp egy nagy fogás akartunk megünnepelni: a spanyol karavella beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hasa csak úgy roskadozott az arany pesók mázsáitól. Legénysége a civilizált emberek rémületével nem állt ellent állatias hordánknak, de ez nem váltotta meg őket a kegyetlen haláltól. Brian röhögve szúrta hasba a karavellán utazó katolikus papot, ki az újvilágba készült megtéríteni a pogány indiánusokat. Társaim ordítva követték példáját, s egymással versengve koncolták fel a fegyvertelen legénységet. Arcukra fekete vér fröccsen, mintha elkárhozott lelkük színe ült volt ki bőrükre. Én nem vettem részt az öldöklésben – valami baljós előérzet hatására félrevonultam s csupán külső szemlélőként figyeltem az eseményeket. Úgy látszik érzékeny ösztöneim észlelték a később bekövetkező borzalmakat – talán ez lehetett az oka annak is, hogy csak én menekültem meg….

Visszatérve a hajónkra, a huszonöt ágyús mozgékony háromárbocosra, elkezdtük a zsákmány felosztását. Ez persze nem ment simán, a kapzsiság vak dühe elragadta két társunkat, kik kést ragadva egymásnak rontottak. Brian szitkozódva csapott szét köztük, addigra azonban az egyik férfi már késsel a szívében feküdt a véres fedélzeten. Kapitányunk nem sokat teketóriázott, saját kezével törte el a győztes nyakát – Brian nem tűrt, nem tűrhetett rendbontást a csapatunkban. Végtére az utolsó peso is a helyére került: Brian elégedetten állt fel az asztaltól, éles szeme, mint már annyiszor, újabb zsákmány után kutatva pásztázta végig a vízzel borított látóhatárt. Nevetve fordultam felé – hisz’ mára meg volt a nagy fogás – ő azonban komoly maradt s kezét felemelve rámutatott a kicsiny pontra, mely úgy négymérföldnyire tűnt fel a habok között. Odarikkantottam a kormányosnak, ki módosította az irányt s pár perc múlva már közelről is szemügyre vehettük a koporsót – hiszen az volt, egyszerű, gyalulatlan fából, mindenféle felirat nélkül. Brian kihúzta hüvelyéből damaszkuszi pengéjű handzsárját és felfeszítette az erős kapcsokkal lezárt fedelet. Elfordítottam a fejem, mivel mindig hányingerem támadt a hullabűztől, a koporsóban azonban egy teljesen friss halott feküdt. Mintha csak aludt volna, piros arcán nyoma sem volt a halál sápadtságának. Kezében egy papírtekercset szorongatott, egy térképet, melynek hátoldalán latin nyelvű szöveg pompázott cirkalmas betűkkel írva. A csapatunkból egyedül én tudtam olvasni, gyermekkoromban szüleim papnak szántak, én azonban a hosszú és gyötrelmes tanulás helyett a könnyű és léha életet választottam. Átfutottam a szöveget, majd mosolyogva odafordultam Brianhoz.

- Beszélj – ordította Brian – beszélj, te ravasz róka, látom, tudsz valamit!
Megráztam a fejem s markomat odanyújtottam elé. Brian megragadta a nyakamat, a következő pillanatban azonban elkacagta magát és heves fejcsóválás közepette egy arannyal töltött erszényt adott át. Miután meggyőződtem a zacskó tartalmáról, széthajtogattam a térképet s vértől mocskos tőrömmel mutogatva beszélni kezdtem:

- Testvéreim! Isten megbocsátotta bűneinket és „erényes” életünket mesebeli ajándékkal jutalmazta meg.
Hangos nevetés szakított félbe, mire kenetteljesen keresztet vetettem és térdre borultam – produkcióm ugyanolyan tetszést aratott,mint istenkáromló beszédem.
- Ah, Istenem, a megtért bűnösök nem tudják szavakban kifejezni hálájukat, köszönjük, hogy halálunkig elegendő vagyont juttattál nékünk, eme holt férfiú által.
Izgatott pusmogás hallatszott, Brian gyanakodva meresztette rám fekete szemeit.
- Miféle kincsről beszélsz? Tán megháborodtál, vagy napszúrást kaptál? Esetleg a török betegség tört ki rajtad?
Mosolyogva ráztam meg fejem s pökhendi magabiztossággal hajoltam újra a térkép fölé.
- Eme karta a legendás Atlantisz egy megmaradt kis darabkáját ábrázolja. Mint tudjátok ezt a legendabéli földet még Krisztus előtt, pogány emberek lakták, kik hatalmas mennyiségű kincset halmoztak fel kamaráikban. Gazdagok voltak, de léha életet éltek, bálványokat imádtak, s véres áldozatokat mutattak be. Bűneikért halállal lakoltak: tüzes istennyila pusztította el őket s a föld, melyen éltek, a tengerbe merült. Csupán pár ember maradt életben, kik egyedül tiszta lelkületűek lévén megmenekültek a kárhozatos haláltól. Az évszázadok folyamán azonban lassan kihalt e kis nemzetség is, csupán vagyonuk maradt a bűnös utókorra, vagyis …. ránk! A férfi, kit megtaláltunk az utolsó Atlantiszbeli volt: az írás szerint a kincs jogos örököse, aki Isten segítségével megtalálja eme koporsót. Testvéreim: a sors minket választott ki, hogy tulajdonosai legyünk Atlantisz kincsének!
Hangos üdvrivalgás tört ki a fedélzeten. Az emberek egymást átölelve táncoltak még Briant is elhagyta szokott nyugalma. Az írás pontosan megjelölte a sziget helyét s hajónk kibontott vitorlákkal indult neki utolsó, kárhozatos útjára.

Harminc nap és harminc éjszaka telt el, míg végre elértük álmaink földjét. Egy kicsiny öbölben lehorgonyoztunk, majd csónakba szállva egy kis csoport Brian vezetésével kievett a partra. Heten voltunk: a kapitány, én, Mortelson, a dán, Jim Jacobs, a hatalmas erejű kocsmai verekedő, Lionel Howard, a pengeínyenc, Albert McAlister, a kártyazsonglőr és Tom, a hajóinas. Büszkeségtől dagadó mellel léptünk az ígéret földjére, ahogy mi neveztük a szigetet. Csak később derült ki, hogy a paradicsom helyett a pokolba léptünk be ama iszonytató pillanatban. Hatalmas erdőn vágunk keresztül, melynek fullasztó, mérges légköre a halál leheletével terített be minket. A napsugár nem hatolt át a sűrű lombozaton, a félhomály ijesztő árnyakat varázsolt körénk. Több mint két órába telt, míg megtaláltuk a barlangot, mely az írás szerint a kincset rejtette. Fáklyát gyújtottunk, hiszen nem láttunk volna, oly sötét volt. Talpunk alatt csontok ropogtak, melyeket állatoknak tulajdonítottunk, pedig hát … Éles ösztöneimet eltompította a kapzsi sóvárság, így nem érzetem a Sátán jelenlétét. Egy órán keresztül meneteltünk, míg végre Brian megtalálta a keresett sziklaüreget. Szemünk káprázott a felhalmozott arany csillogásától, remegő kezekkel túrtunk bele a felhalmozott drágakő-helyekbe. Brian nagyot kacagva fedezett fel egy hatalmas, gyémánttal kirakott elefántcsont ládát, melybe elmúlt korok elfeledett alakjai voltak belevésve. A kapitány előhúzta handzsárját és felfeszítette a nehéz fedelet. Abban a pillanatban borzalmas üvöltés rázta meg a tömör sziklafalakat, melyek hangos csikorgással repedtek ketté. Iszonyatos élőhalottak rontottak ránk kőbörtönükből kiszabadulva, hogy évszázados éhségüket emberhússal csillapíthassák.
- A kardotokat, ha kedves az életetek – ordította Brian, miközben handzsárja sziszegve csapott le egy rothadó kezet.
Rémülettől könnyes szemmel küzdöttünk az ördög csapatával, pengéink villanó görbéket írva szabdalták a bűzös, málló húst. Hátunkat egymásnak vetettük s bátorító szavakat kiáltva lassan hátrálni kezdtünk. Mortellson meghalt, az egyik rém hangos szürcsöléssel szippantotta ki a merev szemeket. Jacobs kardja eltört s ő puszta kézzel rontott neki a fantomhadnak. Pár pillanat múlva már hallottuk is halálordítását, a kormos kezek szinte leszakították véres fejét. Zokogva rohantunk visszafelé, társain egymás után pusztultak el nyomorultul. Mire kiértünk a barlangból, már csak ketten maradtunk: Brian meg én. Szívünk eszeveszett gyorsasággal kalapált, lelkünket őrült félelem vonta béklyóba. Üvöltöttünk, ahogy odaértünk a csónakhoz, egy ugrás s már távolodtunk is a borzalmas parttól. Egymásra néztünk, az iszonyatos rémület fehérré festette sötét üstökünket. Brian több sebtől vérzett s bár nagy fájdalmai lehettek nem szólt egy szót sem. Némán haladtunk, a csöndet váratlanul Brian kacagása törte meg. Idegesen markoltam meg szablyám nyelét, azt hittem, hogy társam a félelemtől megőrült. Ő azonban odahajolt hozzám és még mindig nevetve kiabálni kezdett.
- Életben maradtunk, Róka, csak mi: én és te. Köszönjük meg Istennek, hogy nem hagyta a Sátánt győzedelmeskedni.
A történtek most már testvérré kovácsoltak minket, elválaszthatatlanok leszünk, elválaszthatatlanok még a halál után is…

Összeölelkeztünk, feltámadó örömünk csak nagyobb lett, ahogy megpillantottuk a Black Death-et. Brian mászott fel először a fedélzetre, nagyokat kiáltva a néma legénységnek. Pár pillanat múlva én is követtem őt, bárcsak ne tettem volna: a látvány egész életemben elkísért, borzalmasabb volt, mint a pokol a festett képeken. Szétmarcangolt hullák hevertek mindenütt, az ismerős arcokat a halál dermesztette torz vigyorba. Zokogva borultunk térdre, remegő ajkaink dadogva mormolták a „Miatyánk” szavait. Brian hirtelen felordított, a halott fedélzetmester karmossá vált keze fogta át torkát. Szablyám kirepült hüvelyéből s roppant zúgással szelte le a torz végtagot. Üvöltve vagdalkoztunk, a kétségbeesés megsokszorozta erőnket, tigrisként küzdöttünk a néma holtak fogyhatatlan hadával. Pengéink hatalmas körré szabták a borzalmas gyűrűt, mely körülvett bennünket s úgy látszott sikerül kitörnünk. Az öröm kiáltása hagyta el ajkamat s odapillantottam Brianra, kinek abban a pillanatban egy hatalmas tépőfog vágódott szemébe. Még láttam, ahogy megroggyanó lábát elgáncsolják, s a sárga agyarak belemélyednek vállába, majd egy utolsó kétségbeesett mozdulattal kitörtem a körülöttem sereglő rémek közül és beugrottam a sós tengervízbe. Nem tudom, mennyi idei úsztam, az órák összefolytak tudatomban s már úgy éreztem, nem bírom tovább, mikor a távolban megláttam egy portugál hajót. Szerencsére ők is észrevettek s pár perc múlva már segítő kezek vettek körül. Mivel nem beszéltem a nyelvüket s ők sem az enyémet, rövidesen békén hagytak, főleg azután, hogy kimerültségemet sikerült kipihennem. Rövidesen beilleszkedtem a víg kedélyű társaságba, ütődött, de jóindulatú alaknak tartottak, ki nem szeret beszélni. Két hónapja hajóztunk, mikor a legénység egy reggelen furcsa hosszúkás ládát halászott ki a vízből. Izgatottan bontottuk ki, a látványtól felordítottam, úgy éreztem, szívem kettéreped. A ládában Brian feküdt, kezében pedig egy térképet tartott, ugyanúgy, mint az a halott, ki a szigetre csalt minket.

Bezáródott az utolsó kapu is, s az emlékek szőtte szőnyegen újra visszalépdelek a jelenbe. A felkelő nap első sugarai lassan szétoszlatják a szoba sötétét, az árnyak halványulni kezdenek. Tudom, eljött a búcsúzás pillanata, utoljára megragadom testvérem oszladozó kezét s megcsókolom hústalan orcáját. Némán, könnyeimmel küszködve nézem, ahogy elhagyják a földi világot, susogó beszédüket felváltja a zokogás s az elkövetkező kínoktól való iszonyatos rémület – a pokol forró tüze belekap szellemtestükbe, s nagyot villanva eltűnnek szemeim elől.
Én azonban nem félek: ezután is várni fogom a halál pillanatát, hisz’ akkor újra találkozhatom társaimmal, és eggyé válhatok velük. Isten bocsássa meg bűneinket.