• Doom • - G-Portál

- Nem értem miért kellett meghalniuk. Talán csak véletlen volt. Rosszkor voltak rossz helyen - Todd kezeibe temette arcát. - Mire odaértem a feleségem már halott volt. Három golyót kapott a fejébe. Fel akartam elemelni, de mikor megmozdítottam, megláttam, hogy a feje alatt agyvelõdarabkák terítik be a földet. Hánynom kellett. Ott öklendeztem és közben nem tudtam elhinni a történteket. Mintha nem is a feleségem lett volna, csak egy játékbaba, egy tehetelen, élettelen játékbaba - a cella sötétje nem engedte látni az arcát, de olykor elcsukló hangja mutatta, hogy fájdalmas emlékeket idéz fel. - Észrevettem, hogy a fiam még mozog. Kezembe vettem, a kis testet, és segíteni akartam neki, de nem tudtam. Sírni próbált, de olyan hihetetlen fájdalmakat élt át, hogy képtelen volt rá, csak halkan nyöszörgött, aztán köhögni kellett, vér buggyant elõ szájából, majd abba maradt a köhögés is és csak halkan szuszogott, egyre halkabban, s aztán elcsendesedett - Todd nem folytatta a történetet, a másik rab pedig nem akarta megzavarni a gyászoló férfit. Hosszú percekig csöndben ültek a cellában, amelyet csak a kicsiny, rácsos ablakon bevilágító hold töltött meg némi fénnyel, de csak épp annyival, hogy látni lehessen az üres, penészes falakat a két rab szakadt, piszkos rogyait, kócos, ápolatlan szakállukat és hajukat.
Az egyik sötét sarokból egy patkány kaparászása hallatszott, s az apró zajocska kizökkentette Toddot révületébõl.
- Emlékszem, hogy ott, abban a pillanatban döbbentem rá, hogy nincs másvilág - erõltetten felnevetett. - Isten, lélek, paradicsom! Hazugság mind! Csak mi találtuk ki, mert félünk a haláltól. Mi emberek, olyan hihetetlenül nagyszerû lénynek képzeljük magunkat, hogy képtelenek vagyunk elfogadni, hogy csak úgy nyom és folytatás nélkül elmúlunk - egész közel húzódott hallgatójához, és láthatóvá vált sápadt, ráncos arca és megfáradt tekintete. - Amit ott láttam, az a teljes megsemmisülés volt. Nem volt ott lélek, nem volt semmi, csak a totális pusztulás. Ez kavargott bennem még hetekkel, hónapokkal késõbb. Egyre homályosabbak lettek az emlékeim, s az arcukat már csak a fényképekrõl tudtam rendesen felidézni. Görcsösen kapaszkodtam az apró emlékmorzsákba, de rájöttem, hogy ahogyan meghaltak õk is, úgy halnak meg velük lassan az emlékeim is, és csak a hozzájuk fûzõdõ érzelmek maradnak tiszták. Sokat gondolkoztam, akkoriban. Képtelen voltam dolgozni. Semmire sem voltam alkalmas. Aztán a rendõrségnek sikerült kapcsolatba hozni valakit a bûnténnyel. Megmutatták a képét, biztosítottak róla, hogy megtesznek mindent az ügyben. Nem érdekelt már a dolog, nem érdekelt, egészen a következõ estéig, amikor véletlenül összefutottam a képen látott férfivel. Csak egy kés volt nálam. Õ profi gyilkos volt, én meg csak egy építõmunkás a sok közül. Mégis végeztem vele. Segített a szerencse, meg az, hogy nem volt már vesztenivalóm, s ez erõt adott. Mielõtt meghalt volna, kiszedtem belõle a társai nevét, és megöltem õket, aztán más bûnözõket. Sokat. Mint egy képregényhõs, vadásztam rájuk. Élveztem. Amikor öltem végre volt célom, és nem láttam magam elõtt a feleségemet, és a fiamat. Sokan bátornak tartottak. A tévében nyilatkoztak rólam, és hõsként ünnepeltek. Nem voltam az. A bátorság legapróbb szikrája sem volt bennem, csak menekültem. De ennek már vége. Nem akarok ölni, nem akarok élni, nem akarok semmit. Csak lenne elég merszem ahhoz, hogy véget vessek ennek az egésznek, de képtelen vagyok rá - Todd sóhajtott egynagyot. - És te Todd? Miért vagy itt?
- Beleõrülök, ha Toddnak hívjuk egymást. Én leszek Todd2, engem nem zavar. Rendben?
- Nekem megfelel.
- Oké. Furcsa, hogy mindkettõnk neve Todd.
- Igen, különös. Szóval Todd2, te hogy kerültél ide?
Todd2 lefeküdt a koszos padlóra és a sötétségbe burkolózó mennyezetet bámulta. Fiatalabb lehetett néhány évvel Toddnál, de hosszú haja és szakálla arról árulkodott, hogy már legalább annyi idõt töltött itt mint rabtársa. Talán egy kicsit hasonlított a másikra, sõt talán nem is kicsit, de egy lényeges dologban különbözött tõle. Belõle még nem veszett ki a remény, és ez látszódott minden mozdulatán.
- Hát ez az! Nem tudom. Nem emlékszek rá.
- Micsoda? - nevetett fel az idõsebb. - Hogy lehet az ilyesmit elfelejteni.
- Nem tudom. Nem felejtettem el. Az az érzésem, hogy soha nem is tudtam. Tulajdonképpen nincsennek emlékeim. Egyszercsak itt voltam és kész.
- Amnézia?
- Fogalmam sincs. De gondolj bele! te tudod, hogyan kerültél ide?
- Hát - vakarta meg az állát - a gyilkosságok miatt. Önbíráskodás, meg ilyesmi.
- Igen ezt értem, de emlékszel valamire? Tárgyalásra vagy ilyesmire? Arra hogy elkaptak?
- Nem igazán, de már régóta itt vagyok. Sokmindent elfelejtettem.
- Igen, mégis különös a dolog. Én csak felébredtem a cellámban, és fogalmam sem volt mi történt, vagy mit kéne tennem, ki vagyok egyáltalán. Csak a nevem volt. Aztán rájöttem, hogy van két kezem, és ásni kezdtem. Sokat ástam, hogy kijussak.
- És erre itt kötöttél ki. Egy másik cellában - röhögött fel Todd. - Szép eredmény! megérte!
- Nem bántam meg - a fiatalabb férfi nem sértõdött meg. - Folytatni fogom. Sok cellát találtam már, de te vagy az elsõ ember akivel találkoztam eddig, de talán vannak mások is.
- Nem találtál kijáratot? Vagy valamit? Folyosókat, öröket? Csak cellákat? - hitetlenkedett.
- Tudod nem hiszem, hogy lennének itt ilyesmik. Nézd meg! Látsz kijáratot?
Todd tágra nyílt szemekkel nézett körbe, és hirtelen beléhasított a felismerés. Nincs ajtó. Be van zárva egy néhány négyzetméteres rothadó falú betonkockába. Élve eltemetve. Kényelmetlenül forgolódni kezdett, és egyre nagyobb kortyokban nyelte a levegõt, hogy legyõzze a kellemetlen, egyre erõsödõ folytogató érzést, de érezte, hogy lassan csatát veszít a bezártsággal szemben, és ettõl pánikba esett. Aztán pillantása hirtelen a jobb oldali falra esett.
- Az ablak! - rohant a falhoz. - Itt van ablak! - megpróbált felmászni, de túl magasan volt a nyílás. - Arra ki lehet jutni! - Verte a falat tehetetlenül. Todd2 odament hozzá, és finoman visszahúzta a faltól.
- Ne pont most dilizz be nekem, amikor végre nem vagyok egyedül! - mosolygott. - Kár a gõzért! Csak valami trükk a dolog. Én is az ablak felé kezdtem ásni, de nem találtam mást csak cellákat. Koszos, áporodott szagú cellákat. És nem tûnt fel, hogy mindig este van és holdfény? Itt nincsennek õrök, nincs kijárat, nincsen semmi, csak cellák. Az a furcsa, hogy asás közben, a már ismert cellák között újakat fedeztem fel néha. Biztosan újak voltak, mert az ágyat még nem ette meg a rozsda, a takarók is újak voltak, és a falak is tisztán csillogtak. Azt hiszem tágul a börtön. Egyre nõ, ezért nehéz kijutni. De nem baj, mert szabadon áshatunk. Nem törõdik velünk senki. Azt hiszem enni se kapunk. Már évek óta nem ettem, az ivásról nem is beszélve.
- Itt fogunk meghalni! - zokogott Todd. - Nincs remény!
- Nem hiszem, hogy meghalhatunk. Ha eddig nem történt meg, akkor emiatt nem kell aggódni - mosolygott. - Én folytatom az ásást. Ha segítesz, akkor együtt talán kijutunk. Ha behoztak ide, valahogy ki is lehet jutni.
- Nem! Nem lehet! - kiáltott fel Todd. - Hát nem érted? Évtizedeket pazaroltál el az életedbõl, azzal hogy a kiutat kerested. Nem tanultál ennyi idõ alatt semmit? Nincs menekvés! Itt döglünk meg!
- Pazaroltam? Az nem pazarlás, hogy itt ülsz tétlenül saját szerencsétlenségeden sajnálkozva? a küzdelem az egyetlen út. A tétlenség a pazarlás - a legzavaróbb az volt, hogy semmi indulat, vagy gúny nem érzõdött Todd2 hangján. Csak kérdezett, és megválaszolta a kérdéseket. Todd pedig fájdalmat akart, azt akarta, hogy Todd2 megsértse, hogy megüsse, de ez nem történt meg, és ettõl csak egyre dühösebb lett.
- Ezt te sosem értheted meg! Meghalt a családom és...
- És meghalsz te is, ha így folytatod - vágott közbe nyugodt hangon Todd2
- Nem! - Todd hirtelen felugrott és társa nyakára kulcsolta kezeit. - Te halsz meg, te rohadék! Minek jöttél ide? Minek? Jó volt itt nekem egyedül! - Todd dühös morgása zokogásba fulladt. Lehanyatlott Todd2 holtteste mellé, és sokáig nem mozdult.