Elmúlnak a napok.

Nyugtalan érzés,

A hallucináció pillanatában.

Önkívületben, lázasan,

Ahogy összemennek a szobrok,

Akik sohasem kacagnak.

Egy lépés a hidegben,

És egy csók a fehér papíron.

Túl sok idõt töltöttünk egymás nélkül,

Mégis az órák hangja,

Hátat fordít a kiejtett száz szónak,

Mikor arcátlanul viselkedtem Veled,

Talán túl vad voltam.

Kitisztult bennem a fény,

Amikor megfogtam a kezed.

Ólomból voltak az ereink a szívünkben,

És ránkborult az éjszaka fekete kabátja.

Új hajnal ébred,

Szelíd fehér menyasszonyom.

Mi a dacok viharában nõttünk fel,

Ezért tudjuk szeretni egymást még a síron túl is