A ház odaátról

Az utca túloldalán álló ház tetőtéri ablakában meglebbent a függöny. „Miféle függöny?” – kérdeztem magamtól, hiszen az elhagyatott épület ablakai mindegyike be volt deszkázva, vagy nylon fóliával leragasztva.
Figyelmemet teljes egészében az ódon házra fordítottam, mely a júniusi, kora reggeli, szikrázó napsütésben is sötétnek hatott a környező épületek színes összevisszaságában. A kúriaszerű épület a többi szomszédos házzal ellentétben a telek végébe volt építve. A valaha szebb időket látott kovácsoltvas kerítéssel határolt terület elhanyagolt volt, néhol derékig érő gaz csúfította az udvart. A bejárati ajtóhoz vezető betonjárda repedéseiben is satnya, félig megsárgult gyomnövények hajladoztak a még hűs, kora reggeli szellőben. A ház faláról málladozó vakolat alól tenyérnyi csomókban elő-előbukkant néhány, haragosan zöldellő növény, melyek a szél által a fal repedéseibe hordott porban, piszokban hajtottak ki. Az örökké árnyékban lévő falakon beteges, zöldes-barnás moha vegetált. Az épület tövében körbefutó betonszegélyen, és a mellette levő fűben az ablakokból kitört üveg cserepei csillogtak.
Pillantásom felfelé kúszott a manzárdablakhoz, ahol az imént látni véltem egy függöny libbenését. Most nem láttam mást, csak a seszínű ablakkeretet, amelyre talán rajzszögezve lehetett a valaha átlátszó fólia. A kettészakadt, rozsdabarna redőny egyik fele a szürke, horpadozott bádog vízvetőn pihent, a másik fele a szemöldökfa alatti tokból lógott félig a megvakult ablakra.
Eltöprengtem, hogy talán egy madár röppent el az ablakpárkányról, annak a villanását láthattam, hiszen ki tudja, hogy mikor lehetetett azon a tetőtéri ablakon utoljára függöny. Szemem végigpásztázott még szárnyas után kutatva a sötétzöldre festett esőcsatornán, melybe néhány helyen a tetőről lecsúszott, mohlepte cserépdarab akadt fenn. Feljebb emeltem tekintetemet a manzárd-tetőből kiemelkedő, kormos kéményre, de azon sem ült madár. A ház hátsó sarkánál álló vén diófán is csak a fa, betegségtől foltos, megsárgult levelei lengedeztek szomorúan az enyhe légáramlatban.
Merengésemet Annie ingerült hangja szakította meg:
- Minek vettük fel ezt a francos tárgyat? Haza akarok menni, Daniel!
Kislányosan csücsörítette szép száját és durcásan nézett fel rám. Zöld baseball sapka volt a fején, mely alatt lófarokba fonta össze sötét, vállig érő haját. Bal kezében súlyos mappát szorongatott, melyben a szociológiai felméréshez szükséges kérdőívek voltak, jobb kezével a kerítésre feltett lábaszárát vakarta.
- Megcsíptek ezek a rohadt szúnyogok is, minek jöttünk ilyen korán?
- Azért, drágám, hogy hamarabb végezzünk, mint tegnap. Befejezzük két, talán három óra felé, aztán indulunk haza.
- Már most fáradt vagyok, alszunk otthon egy kicsit? – kérdezte huncutul vakarózás közben.
- Igen, életem, alszunk is! – válaszoltam sejtelmesen mosolyogva, miközben jelentőségteljesen végigmértem remek ívű testét.
- Jó, akkor gyorsan találjuk ki, hogy mit tegyünk, mert ilyen problémára nem készítettek fel bennünket!
A probléma abból adódott, hogy bementünk egy lépcsőházba, becsengettünk egy ajtón, és mikor előadtuk jövetelünk célját, akkor az idős hölgy, aki ajtót nyitott, felvilágosított bennünket, hogy tegnap bizony itt már jártak egyetemisták kérdőívvel.
Mindketten nagyon dühösek lettünk. Az volt a feladatunk, hogy a város számunkra kijelölt részén végezzünk kérdőívek segítségével társadalomkutatást a nyári gyakorlat keretében. Már második napja csináltuk ezt a feladatot, és úgy terveztük, hogy ma be is fejezzük, ám már a harmadik lakásba csöngettünk be a területünkön, ahol becsukták az orrunk előtt az ajtót azzal, hogy már tegnap jártak náluk hozzánk hasonló céllal az egyetemen tanuló diákok.
Ott álltunk tanácstalanul a járdán a reggeli napsütésben. Annie felhívta a csoportvezetőnket, hogy hogyan folytassuk tovább a kérdőívezést, én pedig ismét az elhagyatott házra figyeltem fel. A szemem sarkából mintha egy rendezett kertben álló takaros épületet láttam volna egy pillanatra. De nem, az nem lehet! Ez a ház egy lepusztult, az utcát elcsúfító komor, sötét, kő és téglatömeg. Hogyan is kerülhetett ide, hiszen ezt még talán a tizenkilencedik században építhették, ebben az utcában pedig csupa modern, vagy felújított, színes homlokzatú építészeti remek áll?
Meredten bámultam a házat, figyelmemet hol az egyik, hol a másik földszinti ablakra, vagy a tetőtéri ablakra fordítottam, hátha meglátok valamit, de az épületen minden mozdulatlan volt. Furcsa módon a hallásom egyik pillanatról a másikra eltompult. Az utcán néha egy-egy jármű haladt el, valahol fűnyíró zúgott, egy kertből a locsolóberendezés surrogását lehetett hallani. Egy nyitott ablakból a kora reggeli híreket felolvasó bemondónő hangja hallatszott ki. A fákon madarak csiviteltek, a távolban kutya ugatott, mellettem a párom telefonált, mindezt azonban mintha víz alól hallottam volna.
Teljesen lekötött már az ódon ház. Minden idegszálammal igyekeztem arra koncentrálni, hogy meglássam, ha mozdul valami. Szemem a megvakult ablakokat pásztázta, a piszkosszürke falakat, az alóluk sebként, fertőzött tályogként elővöröslő mocskos téglákat.
„Ki lehet ennek a csúfságnak a tulajdonosa? Miért nem újítja fel, vagy ha nincs rá pénze, akkor miért nem adja el? Mikor járt ebben utoljára valaki? Milyen lehet belülről?”
Töprengésemet Annie szakította félbe:
- Azt mondta a csoportvezetőnk, hogy próbáljunk átmenni egy másik utcába, hátha ott még nem járt előttünk senki. Lehet, hogy máshol több szerencsével járunk.
- Aha, lehet. Mit mondtál? – kérdeztem ostobán, miközben még mindig az utca túlfelére bámultam. Jómagam sem értettem, hogy mi a fenének kell nekem most ezzel az ocsmány épülettel foglalkoznom.
- Azt, hogy menjünk át egy másik utcába. Hé! Rám figyelsz egyáltalán?
- Igen! Persze! Azaz nem...
- Mi nem? Alszol? – kérdezte Annie, s ingerülten nézett rám.
- ... nem megyünk másik utcába. Átmegyünk ennek a túloldalára. A vasútállomásnál kezdjük.
Azt gondoltam ki hirtelenjében, hogy, ha az utca végén, a túloldalon kezdjük a munkát, akkor dél körül már ismét ennek a furcsa háznak a közelében lehetek, mely valamiért most már egyre erőteljesebben vonzott.
- Jó – vonta meg párom a vállát -, ahogy gondolod. Itt a telefonom, tedd a zsebedbe, légy szíves. Beállítottam az emlékeztetőt, hogy egy órakor hívjam anyát. Aggódom érte, ez a hőség nem tesz jót a szívének. Induljunk!
Nehezen sikerült elszakítani szememet az épülettől. Szótlanul baktattunk el a közelben várakozó autónkhoz. Beültünk, s elhajtottunk az utca végére, ahol vasútállomás árnyékos parkolójában megálltunk pihenni. Ittunk mindketten egy kis ásványvizet, majd kiszálltunk a kocsiból. Annie a nyakamba csimpaszkodott és a lábát tornáztatta. Szép arca most elkínzott volt, leolvashattam róla, hogy a tegnapi, egész napos gyaloglás bizony megviselte. Én is fáradt voltam, de valami különös izgalom kerített a hatalmába. Szerettem volna közelebbről is szemügyre venni azt a titokzatos épületet. Olyan vad gondolataim támadtak, hogy be is megyek, ha lesz rá lehetőségem, attól függtelenül, hogy lakik-e ott valaki vagy sem. A társadalomkutatás már egyáltalán nem érdekelt. „Eszemet vesztettem talán? Miért érdekel ez engem? Egy lepukkant kégli, na és? De mégis, valami van benne, valami van ott.”
„Választ kapsz a kérdésre.” – mondtam magamnak, legalábbis egy hang szólt így a fejemben. Enyhe szédülés fogott el, letöröltem a verítéket az arcomról, körbenéztem. Santa-Elmira szép kisváros. Ezen a ragyogó júniusi vasárnap reggelen különösen. Vakító kék az ég, egyhe szellő borzolja a fák leveleit. Alig van még mozgás. Sokan ilyenkor még pihennek. „Tényleg, minek is vettük fel ezt a tárgyat? Maradtunk volna otthon a fenekünkön. Pihenhetnénk még mi is a hűvös szobában.”
- Na, akkor gyerünk, édesem – indult volna a párom, de én utánanyúltam, s elkaptam a karját:
- Várj! Ne menjünk be sehová, csak a kapuban álljunk meg, s ott tegyük fel a kérdéseket. Ne is kérdezd végig mind az ötvenet, csak olyan…, ötöt kérdezz mindenkitől. A többit majd elcsaljuk.
- Mi ütött beléd? Eddig te hajtogattad, hogy csináljuk végig becsületesen, mert ellenőrizhetnek minket.
- Én is fáradt vagyok már, unom az egészet – válaszoltam szemlesütve Annie-nek.
- Jó, ha így gondolod, akkor így csináljuk – vonta meg vállát a lány, s elindult.
Már csak az érdekelt, hogy minél előbb megpillanthassam a gazos udvart, a rozsdás vaskerítést, és az omladozó vakolatú házat. Minden helyre becsöngettünk, s hiába invitáltak beljebb bennünket, mi csak a kapuban kérdezgettünk. Lassan haladtunk, egyre többször álltunk meg inni. Pokoli hőség volt az utcának ezen a napos oldalán. Dél körül járt már az idő, amikor a házak és a fák fölött megpillanthattam a mohás cseréptetőt és az utcára néző manzárdablak egyik sarkát.
Szinte remegtem az izgalomtól. Bár a hátamról és az arcomról is patakokban folyt az izzadtság, mégis libabőrös lettem egy pillanatig. Földbegyökerezett lábbal álltam a járdán, és elbámultam Annie feje fölött. Különös volt a kép, hiszen a fehér bárányfelhőkkel tarkított kék égbolt és a zöldellő lombkoronájú fák szolgáltatta keretben sötét, kémlelő szemként figyelt rám a háznak ez a számomra titokzatos sarka.
- Danny, pihenjunk! Üljünk be a kocsiba és sziesztázzunk. Az emberek most úgyis ebédelnek, nem szívesen beszélgetnének velünk.
- Nem! Menjünk tovább, ezt az utcát már csináljuk végig – mondtam a lánynak, miközben a feje fölött még mindig az elém táruló képet bámultam.
Ismét olyan érzésem támadt, mintha bedugult volna a fülem. Tompán hallottam, hogy a vasútállomáson eldübörgött egy vonat, két robogós suhant el az úton a hátam mögött. Egy udvarban gyerekek sikongtak, labda puffogott a betonon. Annie hangján is éreztem, hogy a sírással küszködik. Fáradt lehetett, de nem törődtem vele. Kézen fogtam, és a következő házhoz vezettem. Miközben vártuk, hogy a csengetés után előkerüljön a házigazda, lopva a lányra pillantottam, s elszégyelltem magam, mert ő éppen egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában.
Egy idős úr nyitott kaput. Sietve elhadartam, hogy kik vagyunk és miért jöttünk, udvariasan elhárítottam az invátálását, hogy üljünk le a teraszra, s azonnal átadtam a terepet Annie-nek. Már nem is figyeltem rá, hiszen elérkeztem uticélomhoz: a szomszédban sötétlő ház már az volt, amelyet reggel óta szerettem volna közelebbről is szemügyre venni.
Nem figyeltem, hogy kérdezőbiztos párom hányadik kérdést tette már fel az idős úrnak, de elszakítottam magam a látványtól, s izgatottan kérdeztem a kapuban álló férfitől:
- Uram! A szomszéd házban laknak?
Annie és az idős ember is csodálkozva néztek rám, amiért hirtelen félbeszakítottam őket. A férfi arcán mintha felhő suhant volna végig. Szeme egy másodperc töredékéig öszeszűkült, zavarodottan felelt a kérdésemre:
- Abban a házban nem laknak. Már régen nem járt itt senki. Menjenek tovább, fiatalember!
- Kié a ház?
- Nem tudom. Senki sem tudja. Menjenek tovább!
- Köszönjük a segítségét, minden jót! Kellemes hétvégét! – vigyorogtam a becsukódó kapu egyre szűkülő réséből zavartan figyelő emberre, miközben Annie-t a karjánál fogva húztam magam után.
- Ne szorítsd a karom! Daniel! Fáj! Megbolondultál? Mi ütött megint beléd? – fújt rám a lány dühösen, s közben a karját dörzsölgette, ahol megszorítottam.
Ott álltunk az ütött-kopott, magas vaskapu előtt. Szívem vadul kalapált, ujjongtam magamban, mintha kisfiúként valami régóta, várva várt dolgot kaparinthattam volna a kezembe, vagy újra találkozhattam volna valami régen átélt borzongató érzéssel. Megbabonázva meredtem az előttem álló látványra. Egyszerre volt izgalmas, vonzó, titokzatos és visszataszító. „Valahogy be kell jutnom!” – formázódott meg bennem a gondolat.
- Szerinted van itt valahol csengő? – kérdeztem Annie-t, s közben pipiskedve kémleltem a kőoszlopot, amibe a kapuszárnyat vasalták, hátha meglátom a csengő nyomógombját.
- Hülye vagy? Nem az előbb mondták, hogy nem lakik itt senki? Különben is, ha nem is mondták volna, akkor is láthatod: teljesen elhagyatott. Gyere, menjünk tovább! – mondta a lány és két lépést tett tétovázva, majd megállt és türelmetlenül topogott.
Idegesen kaptam el tekintetemet a ház nyújtotta látványról a lány felé, amikor ismét felvillant a szemem sarkába került ablakban a függöny. A ház sem látszódott elhanyagoltnak. Más volt. Próbáltam a lányhoz beszélni, de úgy, hogy az ócska épület már éppen csak a látóteremben legyen. Nem történt semmi.
- Figyelj! Ide is be kell mennünk. Próbáljuk meg, hátha van itt mégis valaki, csak a szomszédok nem tudják. Tudod, hogy meg kell lenni az ötven darab kitöltött kérdőívnek fejenként! Itt is szerezhetünk egyet. Próba, szerencse – magyaráztam a lánynak türelmetlenül.
- Daniel! Itt senki nem lakik! Mit akarsz csinálni? Milyen hülyeségen töröd a fejed már megint? – szinte kiabált és közelebb lépett hozzám.
Ekkor történt, hogy megláttam a házat, mikor már majdnem a látóteremen kívül került. Sötét falai voltak, majdnem éjfekete. Megrekedt bennem az az indulat, amelyet dühömben a lányra akartam zúdítani, s csak álltam ott feléhajolva, dermedten. A szemem sarkából láttam, hogy mennyire más ez az épület, mint felületes szemlélőnek az utca túloldaláról. A szót is megtaláltam, ami illik rá: baljóslatú, fenyegető.
Úgy emlékszem, hogy abban a pillanatban jutottam arra a döntésre, hogy mégsem megyek be. Mintha jeges ujjak símítottak volna végig a gerincemen, a tarkómon. A karomon felállt minden szőrszál, a déli hőség ellenére is borzongtam. Távoli gépek monoton zúgása hallatszott valahonnét. Talán csak a fejemből? Rothadás szaga csapta meg az orromat. Valamiért ismerősnek tűnt az érzés, a hangok, az illatok… Mintha a sötétség áramlott volna a falakból. Vagy inkább az épület szívta magába a nap fényét? Súlyos lepelként borult rám a rettegés. Igyekeztem nem mozdulni, rögzíteni a tartásomat. Próbáltam meglátni, hogy mi az a valami, vagy valaki, aki ilyen érzést kelt bennem. A másodperc töredékéig sikerült is az épületre figyelnem, de aztán megtört a varázs, csak Annie gyönyörű, barna szemét láttam, amint rémülten elkerekedik. Nem vettem észre, hogy ez idő alatt levegőt sem vettem, most egyszerre szakadt fel belőlem a sóhaj.
- Rosszul vagy, édesem? – nézett rám a lány és hűvös kezével végigsímított az arcomon.
- Nem! – ziháltam. - Gyere, menjünk innen!
Megragadtam a kezét, hogy magammal vonszoljam, ám ekkor egy lágy hang szólított meg bennünket:
- Jöjjenek csak beljebb, ifjú diákok! A kapu nincs bezárva!
A hang az ódon ház bejárati ajtaja felől jött. Kétség kívül női hang hallatszott, forrása pedig a súlyos tölgyfa ajtó kinyitható világítóablaka mögött volt. Az ablak kilincsén egy természetellenesen hófehér, karcsú kéz pihent. A hang tulajdonosának arca az ajtón túl árnyékban maradt.
- Igazad volt, Danny! – derült fel Annie arca. –Tényleg laknak itt!
- Persze, hogy laknak! – hallatszott a gyöngyöző kacaj az ablak felől. –Jöjjenek be! Idebent hűvös van. Minden kérdésükre válaszolni fogok.
Mintegy delejezve lépkedtem a párom után. Fogalmam sem volt, hogy mikor nyílt ki a kapu. Ámuldozva sétáltunk a széles, kerámiakockákkal kirakott járdán a vörös márványlépcső felé, ami a bejátrathoz vezetett. Az épület falaira borostyánszerű, dús növényzet kapaszkodott, alig hagyva szabadon az éjszínű vakolatot. A díszes ablakkeretek a ház belsejében gyújtott ezernyi gyertya fényében ragyogtak. A gondozott kertben nekem ismeretlen, gyönyörű növények lélegeztek ki soha nem érzett, súlyos, édeskés illatokat. A kert közepén szökőkút csobogott. A vízsugár egy különös lény kőbefaragott alakjának a lábai elé hullott. Deja vu érzés kerített hatalmába, ahogyan a vízöntőre pillantottam. Már láttam ilyen alakot valahol, de nem volt időm alaposan megfigyelni a szökőkút őrét, mert már a lépcső tövében jártunk.
Arra lettem figyelmes, hogy az utca zaja elhalt, megszűnt. Helyette a kert fáinak lombkoronájában csivitelő, általam soha nem látott madarak lármája töltötte meg a levegőt. A bejárati ajtó kitárult előttünk. Mielőtt beléptem volna a vakító ragyogásba, még egy pillantást vetettem a hátam mögé. Az utca eltűnt. Helyette sűrű, vadul burjánzó dzsungel sóhajtozott. Húsos levelű, hosszan tekergő indájú növények mozogtak, susogtak a hatalmas vaskapun túl. A sápadtszürke égbolton beteges, okádékszínű felhők gomolyogtak. A Nap csak egy apró, halottszín korongnak látszott, éppen akkor készült a különös erdő mögé bukni. A fák fölött a távolban, furcsa, hosszú nyakú, apró fejű madarak keringtek, melyeknek kígyózó, villás farkuk volt.
Valami baljóslatú lebegett a levegőben. El akartam innét futni, ám nem én fogtam Annie kezét, hanem ő markolta a csuklómat és húzott egyre a ház belseje felé. Képtelen voltam ellenállni. Kettős érzések kavarogtak bennem: vonzott és taszított is a hely. Hullámokban tört rám a félelem, de egyszerre kíváncsi is voltam, hogy mi lehet az ajtón túl. Ezer kérdés motoszkált az agyamban.
„MINDEN KÉRDÉSRE VÁLASZT KAPSZ!” – suttogta egy őrülten vihogó, rekedt hang a fejemben. Mintha már hallottam volna ezt a tébolyult vigyort valahol, valamikor…
Átléptük a küszöböt, a hátunk mögött az ajtó halkan a helyére kattant. Elhalt a kinti lárma, szinte halotti csend volt idebent. Egy hatalmas teremben találtuk magunkat. A megszámlálhatatlan falikaron, és a mennyezetről alácsüngő óriási csilláron lévő gyertyák fényét az általam ismeretlen, kék anyaggal borított, tükörfényes padló verte szemkápráztatóan vissza. A terem falait és bolthajtásos mennyezetét egyetlen freskóval díszítették, mely a kintihez hasonló táj képét ábrázolta. Olyan érzésem volt, hogy a terem nagyobb, mint az utcáról látott épület. Furcsa volt, de akkor nem töprengtem hosszasan rajta. Figyelmemet a terem közepén lévő, egymással szembefordított, három öblös fotel egyikében ülő, egyszerű, fehér ruhában lévő nőre fordítottam.
A dísztelen, fehér lepelből csak a meghatározhatatlan korú szépség arca és két kézfeje látszódott ki. A nő semmilyen sminket, ékszert nem viselt, hollófekete, sima, hosszú haja is szabadon omlott vállaira. Sápadt arca, vértelen, pengevékonyságú ajkai és hol szürke, hol zöldeskék vagy fekete színűnek látszódó szemei ellenére is különleges szépségnek lehetett mondani. Mégis éreztem felőle valami ijesztőt, fenyegetőt áradni.
- Foglaljanak helyet – intett az üres fotelek felé kedvesen. Mosolya merev volt, a szája alig mozdult.
Annie gondtalanul helyezte magát kényelembe az egyik éjszínű kárpittal bevont fotelben, miközben az ölében fekvő mappából előkereste a következő kitöltendő kérdőívet.
- Amíg előkészülök, nem mondod el a hölgynek, hogy miért jöttünk? – kérdezte a párom felém sem nézve, miközben az iratokkal piszmogott.
Érthetetlen módon esztelen düh öntött el egy pillanat alatt. Annie-re meredtem, láttam a meztelen nyakát, és kínzó vágy fogott el, hogy megszoríthassam a két kezemmel. Áhítottam, hogy szorítsam, roppantsam el a gégéjét, körmömmel tépjem a húsát. Vágytam a sikolyára, vergődésére. Szinte láttam magam előtt, ahogyan körmeim milliméterről-milliméterre a bőrébe, majd a húsába mélyednek, ahogyan kiserked a vére. Érezni akartam, ahogyan a kezemre szökik széttépett nyakából a forró élet. Látni akartam a csodálkozástól és a halálfélelemtől elkerekedett szemét, hallani akartam, ahogyan sikolya a saját vérébe bugyborékol.
- Daniel! Kezdd el, légy szíves! – ismételte a lány ceruzáját ajkai közé szorítva, még mindig a papírokkal bajlódva.
Párom hangjára tértem magamhoz. Elképedve, iszonyodva meredtem a karmokká görbített, Annie felé nyújtott kezeimre. Rémültem kaptam karjaimat magam mellé és zöttyentem már félig álló helyemből vissza a fotelembe. Ijedten kaptam fejemet a szemben helyet foglaló nő felé. A nő szemei vörösen izzottak. Szája nem mozgott, de a fejemben hallottam, amint azt mondja:
- MEG KELL TENNED! ÁLDOZD FEL ŐT! MEGKAPOD A JUTALMADAT!
Tátott szájjal, remegve tekintettem hol az izzó szempárba, hol Annie-re, aki mindezt észre sem véve még mindig a papírokkal zörgött.
- Ki vagy te? – suttogtam rekedten magam elé, tudatom legmélyén pedig már tudtam is a választ, csak elő kellett kotornom.
- ELFELEJTETTÉL, DANIEL? – hallottam az agyamban az idétlen kuncogást. – AZT GONDOLTAM ÖRÜLNI FOGSZ A VISZONTLÁTÁSNAK!
- VÁRJ, SEGÍTEK – szólt ismét a hang, mire szédítő sebességgel képek kezdtek váltakozni lehunyt pilláim mögött. Felismertem a helyszíneket, ahol gyermekkoromat töltöttem, ahol a szünidőkben a barátaimmal katonásdit játszottam. Láttam a lepusztult iparvidék füstös gyárkéményeit, bűzlő, elhagyatott szemétdombjait, veszélyes-hulladéklerakóit, posványos, sással benőtt ülepítőtavait, zegzugos, óriási zsilipekkel szabdalt csatornáit, gazzal benőtt feneketlen kútjait, kietlen, műveletlen bányáit, meddőhányóit.
Aztán láttam farmeros és tornacipőbe bújtatott remegő lábamat, amint térdig érő gazban lépkedek. Később egy szédítően mély kútba tekintettem, föléhasalva. A kútgyűrűkre furcsa alakok voltak rajzolva. A legtöbb figura úszóhártyás lábú és kezű, emberre hasonlító, de békára emlékeztető arcú teremtmény volt. Az egyik hatalmas rajz minden bizonnyal valami istent ábrázolhatott, mert a békaszerű teremtmények előtte táncoltak és hajladoztak. A kútban a káva alatti vasrácson egy hatalmas, szörnyű kutya ült, melynek vörösen parázslottak a szemei. A kutya csak bámult engem, és az agyamban hallottam, ahogyan beszél hozzám. Mint most is beszél a fejemben ez a lángoló tekintetű nőalak a szemközti fotelből.
A szökőkútban a vízöntő a kút falára rajzolt békaszerű emberekhez hasonlított. Aztán beugrott egy név is, a vörösen izzó szemeket látva: Kapuőr!
- Te a Kapuőr vagy – meredtem a pokol tüzében lángoló szempárba elképedve, hiszen
magam is meglepődtem azon, hogy ezt tudom. Más is felszínre a tört tudatalattim eddig legmélyebb, legsötétebb zugába zárt emlékek közül.
- Igen, az vagyok, a Kapuőr, aki az egyik Elfeledettet, az egyik Öreg Istent szolgálom
– szólalt olyan hangon meg a velem szemben helyet foglaló lény, mintha a pokol legmélyebb bugyráhól hangzana. – Őrzöm a Kaput, mely a létsíkok közti átjárást szolgálja. Hosszú évekkel ezelőtt idézett meg egy hitvány halandó, aki bár bírt valamelyest a mágiával, de ostoba volt, s itt ragadtam a világotokban. Te uralod azt az Erőt, megszabadíthatsz. Áldozd fel a nődet, s kinyílik a Kapu, akkor pedig megszabadulok erről a világról.
A hangos szóra Annie-re pillantottam, de rémültem láttam, hogy valami történt vele. Csak ült egyenes derékkal, ölében a kérdőíves mappákkal, és üveges tekintettel mozdulatlanul bámult maga elé. Eltompultak a fények, az ezer gyertya, mintha soha nem is létezett volna, amely a terem falairól és a mennyezetről ragyogták be a hatalmas termet.
- Segítek neked – vihogott a démon felém hajolva. – Akkor, kisfiúként nem áldoztad fel a barátodat, hogy visszatérhessek a világomba a Kapun. Most meg kell tenned. Mondtam neked akkor, hogy látjuk még egymást! Láthatod, a párod nem ellenkezik, tedd meg, és elnyered tőlem a jutalmadat!
- Nem, soha nem teszem meg – leheltem elgyengülve a rémség felé. – Elmegyünk, hagyj békén bennünket! – álltam volna fel, de nem e világi erő béklyózott a fotelbe.
- Nem mehettek el, nem engedem! – csattant fel a Kapuőr. – Addig maradsz, míg meg nem teszed! Étlen, szomjan itt fogsz ülni, míg nem könyörögsz, hogy hadd áldozhasd fel a nőt! Nekem van időm, élvezem majd, ahogyan elgyengül, amint lerohad róla a hús, ahogyan férgek potyognak majd fürtökben az üres szemgödréből. Te pedig végig fogod nézni mindezt! Nem hagylak eltávozni erről a világról addig, míg az Elfeledettnek fel nem áldozod őt, vagy szemtanúja nem leszel szerelmed lassú halálának. Utána azonban keserves kínok között fogsz elpusztulni, ezt megígérhetem! Ne dacolj! Tedd meg, és jutalomban részesülsz!
Miközben a Kapuőr beszélt hozzám, én kedvesemre pillantottam aggódva, s egyszeriben megfagyott bennem a vér attól, amit láttam. Szemeinek fénye kihunyt, arca hamuszürkévé vált, pofacsontjai egyre jobban kidomborodtak, ahogyan aszalódott a bőre. Egyre erősebben lehetett érezni a rothadó test semmivel össze nem téveszthető édeskés, orrfacsaró bűzét. Rosszullét környékezett, émelygő gyomorral öklendeztem. Szerettem volna előrehajolva hányni, de a démon béklyója szorosan fogvatartott.
Hirtelen hangyák, mindenféle bogarak, legyek, csúszó-mászók és egyéb ocsmány teremtmények jelentek meg a fényes padlón. Először csak egy-egy, majd egyre több mászott elő rejtett repedésekből, üregekből. Bemasíroztak halott szerelmem ruhája alá, onnét pedig berágták magukat a testébe. Ki-be közlekedtek a szemén, az ajkai között, a fülén keresztül. Ették, széthordták az egykor számomra oly drága, csodás testet. Könnyeimen keresztül is láttam az élettelen porhüvelyt, amint lassan hullámzott, ahogyan a férgek pusztították a pergamenszínű bőr alatt. A ruha teljesen lefoszlott a mumifikálódott tetemről, a lelógó kezeken megnőttek a körmök, a koponyán néhány hajtincs lógott már csak csomókban. A múmia megsárgult fogsorral vigyorgott maga elé. A semmibe bámuló üres szemgödrökből nyüvek és férgek hullottak a holttest ölébe. A koponya hirtelen megbicsaklott, és láttam, ahogyan legördül a lány horpadt mellkasán a combjaira, onnét pedig tompa koppanással a padlóra hull, és a lábaim elé gurul.
Szorosan összezárt pilláim mögött felidéztem kedvesem szép arcát, és csak nyeltem, nyeltem elapadni nem akaró, sós könnyeimet.
- Nos, hogy döntesz, halandó? – dörögte a démon.
Kinyitottam a szemem, s könnyeim ködfátylán keresztül kétségbeesetten kutattam a
környezetemet, valami segítségforrás reményében. Megkönnyebbültem kissé, mikor oldalra tekintve, Annie továbbra is meredten előre bámuló, ám sértetlen alakját pillantottam meg. „Ah, valami álomféle volt tehát, amit az imént láttam” – gondoltam.
- A lehetséges jövőt láttad, te ostoba! – csattant fel a démon a gondolataimban olvasva. – Ne reménykedj! Szabadulásod hiú ábránd! Dönts hát mielőbb! Ezer halált fogsz átélni, mielőtt hitvány lelked eltávozik erről a létsíkról!
Langyos légáramlat kezdte el simogatni az arcomat. Felkaptam a fejem, és kikerekedett szemmel láttam, hogy a szoba már nem is szoba, ahol voltunk. A lábamat a padló helyén hullámzó víz nyaldosta, de érthetetlen módon szilárdan ültem továbbra is a fotelban. A környező falakra, a mennyezetre festett kép megelevenedett. Hajladoztak, sutyorogtak a fák, az erdő mélyéről iszonyatos, túlvilági sikolyok visszahangzottak. Egyre tágult, hullámzott körülöttem a tér. Annie is mindjobban távolodott tőlem, amit szerettem volna megakadályozni, de a Kapuőr démon béklyója még mindig fogva tartott. A légáramlat a lármás erdőből a víz fölött rothadás szagát hozta felém. Az ég egy ponton elsötétedett, s lassan növekvő, gomolygó felhővé kezdett terebélyesedni.
Az erdőből egy csapat, vadlúd nagyságú, fekete madár röppent elő. Olyanok voltak, mint amilyeneket a kapun túl láttam, mielőtt beléptünk volna ebbe az elátkozott épületbe. Fülsértő vijjogással, rikácsolással Annie felé vették az irányt, aki már egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki nem tud a körülötte történtekről. Mozdulni, menekülni ő sem tudott, de kétségbeesetten nézett rám. A nevemet sikoltotta. Irtózva nézte a felé közeledő madarakat. Tudtam róla, hogy kicsi korától iszonyodik a tollas állatoktól.
- Tedd meg, Daniel! Könnyítsd meg kedvesed halálát! – reccsent rám ismét a démon.
- Nem! Nem teszem meg, engedj minket! Kérlek! – kérleltem zokogva a velem
szemben mozdulatlanul ülő lényt.
- Ne dühíts, ne tedd próbára a türelmemet! – ordított most már a Kapuőr. – Ezek a madarak elevenen falják fel az asszonyodat! Csak egy szavadba kerül, és te könnyítheted meg a lány utolsó perceit. Rajta hát! Áldozd fel őt!
Ekkor éreztem meg, hogy valami hamisság cseng a szörnyeteg hangjában, de nem tudtam gondolkodni, mert a fekete madarak Annie fölé értek, s egyszerre csaptak le rá. A lány csak a fejét tudta forgatni, hiszen a fotelhoz volt szegezve a démon által, de így sem tudta kivédeni a lények erős csőrének a vágásait. Volt, amelyik a vállára telepedett, és karmaival vájta szerelmem testét. Ő csak a fejét rángatta, de mindhiába. Egyre több és nagyobb darab hajas fejbőrt téptek le róla. Felsőtestén a ruha cafatokban lógott, válla, nyaka és karjai merő vérben áztak. Annie egyfolytában sikoltozott.
- Még mindig nemet mondasz? – röhögött a Kapuőr. – Ugye most már megkönnyíted a lány halálát?
- Nem! Neeeeem! – üvöltöttem. – Ölj meg mindkettőnket!
- Megkínozlak, te pondró, mielőtt elveszem az életedet, amiért a kínok között százszor fogsz könyörögni! – harsogta felém a lény. – A legnagyobb kín az szerelmed lassú halála lesz, amit végignézel!
- Nem fogom nézni! – feleltem vissza dacosan.
Fejemet akaratom ellenére óriási erő csavarta a párom felé. Lehunytam a szememet, de szemhéjaim mintha üvegből lettek volna. Rajtuk keresztül is rémülten láttam, hogy Annie a mellére hajolva védi szemeit a rikoltozó, szárnyaikkal vadul csapkodó tollasok csapásai ellen. Ám ekkor az ő feje is természetellenes módon elfordult felém, mintha egy láthatatlan kéz az állát is megemelte volna. Szinte eszét vesztve sikoltozott folyamatosan. Az egyik fekete bestia a lány mellkasába kapszkodott, s miközben szárnyaival csapkodott, hogy egyensúlyát megőrizze, csőre lecsapott Annie bal szemére. A többi madár - meglátván társuk csőrében a véres szemgolyót – tébolyultan kapott a zsákmányért, csípték, marták, karmolták egymást prédájuk feje fölött.
- Nem, ez nem igaz! Ezt álmodom, ez nem történik most velünk – suttogtam rekedten magam elé, miközben hitetlenkedve bámultam a szemeim előtt lejátszódó jelenetet.
- Nem álmodsz – röhögött a Kapuőr -, a barátnődet élve falják fel. Meddig akarod még nézni?
Megérezve, hogy fejemen lazul a démon akaratbéklyója, ránéztem. A fehér lepelbe öltözött nőnek látszó szörny egy pillanatra úgy remegett, mintha délibábot látnék. Ekkor kezdett derengeni számomra, hogy a démon ereje fogytán van. Nem tudja már hosszú ideig az illúziót fenntartani, amit körénk szőtt. Valamit tenni kellett volna, de képtelen voltam koncentrálni, a szabadulás lehetőségeit kutatni. A lábszáramat nyaldosó víz sem lehetett igazi, mert a hullámok csapkodását időnkét nem éreztem a testemen, csak látni lehetett, hogy fel, majd lekúsznak a nadrágomon és a cipőmön. A fejem fölött gomolygó fekete füst is hol halványabbnak, hol erősebbnek látszott. Higgadtságot erőltetve magamra körbenéztem. Az egész környezet meg-megremegett néha. „Ez illúzió, csak az lehet” – gondoltam.
- Ne tétovázz, tedd meg mielőbb! A megígért jutalmad nem marad el, meglásd! – biztatott türelmetlenül továbbra is a lény. – Ha kiszabadítasz, jót teszek veled, ha nem igyekszel, mindketten szörnyű halált haltok!
Lábaimnál fodrozódni kezdett a víz, ezt most éreztem. A mélyben valami mozgott. Sötét árnyalakok suhantak ide-oda, s közben egyre feljebb emelkedtek. Emberszerű lények cikáztak odalent. Testüket alig fedte ruhaféleség. Nyakukat, csuklójukat és a bokáikat gyöngyökből és kagylókból készült ékszerek díszítették. Többükön sötét tetoválások is látni véltem. Karmos ujjaik és lábujjaik között úszóhártyák feszültek. Hosszú hajuk szabadon lebegett a vízben. Arcukban volt valami hüllőszerű. Kitátott szájukban apró, tűhegyes fogak látszottak. Egyre közeledtek a felszín felé.
Fokozatosan erősödő dübörgésre és sivításra figyeltem fel. A fölöttem, meghatározhatatlan magasságban terjengő, növekvő fekete felhő gyorsabb ütemben gomolygott, növekedett. A közepében valami fénylő, vöröses folt jelent meg.
„Illúzió, ez csak illúzió” – hajtogattam magamban szinte eszelősen, ám a fejem fölött, mintha orkán tombolt volna. Arcomat jéghideg szelek hasogatták fokozódó erősséggel. A gomolygő sötét felhő súlyos árnyékot vetett rám. Annie tébolyultan sikoltozott, miközben a szárnyas hárpiák fülsértő vijjogással tépték, falták eleven húsát.
A mély hangon süvöltő, bőgő fekete felhő olyan alacsonyan volt már, hogy nyújtózva tálán el is lehetett volna érni az alját. A közepében megnyíló vörös lyukból két, emberderéknyi vastagságú, pikkelyekkel borított kéz nyúlt ki, melyeknek ujjaik helyén karhosszúságú csápok voltak. A csápos karok a velem szemben mozdulatlanul ülő nőalak felé nyúltak, akinek először gonosz vigyorra húzódott a szája, majd mikor az egyik kéz csápjai lassan a dereka, és a vállai köré fonódtak kéjesen elmosolyodott, majd eszelősen kuncogni kezdett, mint akit csiklandoznak.
A másik pikkelyes kar csápjai a nő feje köré záródtak, s egy hangos cuppanással – amit a madarak őrületes lármája, párom eszeveszett sikolyai, a füstszerű képződményből hallatszó dobhártyarepesztő süvöltés ellenére is hallani lehetett – letépte a nyakról. Vörös szökőkút robbant a magasba. A hófehér leples test vériszamos lett pillanatok alatt, a csápok tartotta fej pedig visongva röhögött egyfolytában.
Ekkor őrjítő fájdalom hasított a bal lábamba. Felüvöltöttem. Karmok vájtak a bokámba, a lábszáramba. Egy erős állkapocs tűhegyes fogai a vádlimba akaszkodtak. A víz alól érkező tucatnyi lény marakodott hörögve azért, hogy téphessen belőlem. Rettenetes érzés volt, hogy a fotelhoz voltam szegezve, és nem tudtam menekülni. Jobb lábammal igykeztem rugdosni a förtelmes alakokat, hogy ne férjenek hozzám, de ezt a lábamat is elkapta néhány kéz. Körülöttem már vörösen forrt a víz kifröccsenő véremtől. Eszelősen visítottam a kíntól.
- Illúzió? Hahahahahaaa! – kacagott a démon. – Hát nem érzed a kínt? Nem fáj, te pondró? Nem te üvöltöd ki a lelkedet?
A kárörvendően hahotázó, nyihározó fejet a pikkelyes kar, mint egy tálcán kínálta elém. Egyre közelebb nyújtotta, már az arcomon éreztem a nagyra tátott szájból a bűzös, langyos leheletet. Elviselhetetlen volt a lángoló, vörös szemek tekintete, próbáltam elfordítani a fejemet, de képtelen voltam rá. Szinte már csak a lobogó tüzeket láttam magam előtt. Az egész vérmaszatos koponya, mintha belülről lángolt volna. Szerettem volna, ha elveszítem az eszméletemet, kívántam, hogy bevégeztessen, de nem adatott meg.
Őrjöngve igyekeztem erőszakot tenni a testemen, hogy mozduljon már, hogy menekülni tudjak a lábaimat fröcsögve, szörcsögve szívó, maró szörnyek okozta rettenetes fájdalomtól, ettől az arcomba hahotázó rémalaktól, és az egész lidércnyomástól, de hiába volt minden erőfeszítésem. Fejemben újra dübörögni kezdett a démon hangja:
- TEDD MÁR MEG! HIÁBA SZOMJAZOD A MEGVÁLTÓ HALÁLT, MÉG NEM
ENGEDEM, HOGY RÉSZED LEGYEN BENNE! ÖLD MEG A LÁNYT, S NAGY LESZ A JUTALOM!
- Dannyyy! Segíts! Áááá, fáááj! Jaaaj, meghaloook! Hagyjatok, rohadékoook!
- Hihihi, illúzió? Daniel, eeez neked illúzió? Ugye fáááj? Hahahaha!
- Neeem! Neeem! Engedj, ölj meeeg!
A fejemben a Kapuőr üvöltött. Jobb felől Annie sikolyait, a madarak cserregését, szárnycsapdosásait hallottam. Lábaimnál, mint feslett vászon hasadása hallatszott, ahogyan a bestiák morogva, acsarogva tépték csontomról a húst, az arcom előtt forró, bűzös leheletével az eltorzult női fej kacagott eszelősen, míg a fekete felhőgomolyból a folyamatosan hangzó orkánsivítás hallatszott. Én is ordítottam torkom szakadtából a már elviselhetetlenné váló, folyamatos fájdalomtól.
Aztán egyszercsak valami történt. A kaotikus hangzavarban egy oda nem illő, alig hallható zaj ütötte meg a fülemet. Az ingem zsebében rezegni és pittyegni kezdett Annie mobiltelefonja. „Az egy órára beállított emlékeztető!” – vágott belém a felismerés. Ekkor megremegett a föld és az ég. Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogyan először kockákra törik, egymásba csúszik, majd összeomlik a minket körülvevő kép. Apró szilánkokra hullott a látomás, s szertefolyt a semmibe. Elmúlt a fájdalom, eltűntek a lábamból lakmározó víz alatti lények, a kedvesemet kínzó fekete madarak. Az erejét vesztett Kapuőr dühös üvöltését lehetett még hallani egy rövid ideig, majd az is elhalt.
Csak a remegés nem szűnt. Soha nem éltem át földrengést, de akkor arra gondoltam, hogy az is ilyen érzést kelthet az emberben. Körülnéztem a menekülés útját keresve, de hiába erőltettem a szememet, alig láttam valamit. Jobbra tőlem Annie ült félig ájultan, még mindig a kérdőíves mappákat szorongatva a kezében. A redőnyhasadékon beszűrődő kevéske fényben látni lehetett, hogy a mennyezetről por és vakolat szitál. Egyre erősebben remegett a lábam alatt a talaj. A kopott falakon és a plafonon egyre nagyobb, szélesebb repedések, rések futottak szerteszét. Felugrottam, megragadtam kedvesem karját, s szinte magam után húzva kerestem a kifelé vezető utat.
Menekülés közben mintegy mellékesen érzékeltem, hogy egy majdnem teljesen sötét, penészes, dohos szagú helyiségen vágtatok keresztül félig eszméletlen párommal. Lábunk évek hosszú során lerakódott, ujjnyi vastag port vert fel a padlóról, mely kínzó köhögéssel fojtogatott bennünket. Kétségbeesetten rohantam egyik ajtótól a másikig, hasztalanul rángatva őket, de a meneküléshez vezető utat nem sikerült megtalálnom.
Hirtelen ötlettől vezérelve odaugrottam az egyik bedeszkázott ablakhoz, s két kézzel téptem a felszögelt, félig elkorhadt deszkákat az ablakkeretről. Egyre több fény szűrődött be kintről. Egy utolsó, dühös mozdulattal leszakítottam a keretre erősített, mocskos műanyag fóliát is, és már tudtam, hogy hol vagyunk: az utcára letekintő manzárdablakban álltam, ahol kora reggel felfigyeltem a lebbenő függönyre.
Most ijesztő látvány tárult a szemem elé.
A maradék vakolat hatalmas darabokban vitorlázott alá a gondozatlan udvar felfagyott és repedezett betonrészére. Nemcsak éreztem a talpam alatt az épület remegését, hanem látni lehetett innét fentről, hogy mennyire inognak a falak. Az épület tövében a föld több helyen széthasadt, s csigalassúsággal távolodni kezdtek egymástól. „Így mozoghatnak a kőzetlemezek is.” – gondoltam érthetetlen módon magam elé idézve a régen tanult anyagot földrajzból. Szájtátva bámultam az egymástól távolodó beton és föld szigeteket, mikor a fejem fölött rémisztő robajjal ledőlt az egyik kémény, s cserépdarabokat, törmeléket sodorva az orrom előtt a mélybe hullott, és eltűnt az udvar egyre szélesedő réseiben.
- Mi ez, Daniel? Földrengés? – kérdezte Annie a hátam mögött köhécselve. – Hogy kerültünk ide? Mi történt?
Nem válaszoltam. Megnyugodtam valamelyest, hogy teljesen magához tért. Elszakítottam tekintetemet a kinti látványtól, újra kézen fogtam a lányt, és a már világos termen át a szemközti sarokban felfedezett lépcsőlejáróhoz indultam vele. Ekkor óriási csattanással, por és vakolatfelhőt kavarva a padlón, az orrunk elé zuhant a mennyezetről egy súlyos, ódon csillár. Az épület recsegett, dülöngélt, a fejünk felett már gerendák roppantak meg, s zuhantak a lábunk elé. Botladozva a törmelékben, fuldokolva a portól, egymásba kapaszkodva botorkáltunk a lépcsőhöz.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő alatt értük el a kijáratot, csak az rémlik, hogy a neo-reneneszánsz kőbabákból álló korlát is a mélybe bukott, s mi a falhoz lapulva rohantunk a lépcsőn lefelé. Gerendák és kőtörmelék záporozott ránk. Valami a fejemre hullott, s rohanás közben éreztem, hogy a vér csurog az arcomon. A vállamra is kaptam egy fájdalmas ütést, a karom is belesajdult, de nem engedtem el a párom kezét. Szinte keresztül repültünk az alsó szint már teljesen romokban álló nagytermén, és kéz a kézben estünk ki az udvarra.
A látványtól mindkettőnkbe beleszorult a szó. A tető már teljesen az épületbe rogyott. A ház kártyavárként omlott össze. Az utcafront felőli fal ingadozott még, olyan volt, mintha tanakodott volna magában, hogy merre induljon. Aztán hátrálni kezdtünk, mert az utolsó, megmaradt fal felénk kezdett hajolni, majd egyre gyorsabb ütemben közeledett. Megbabonázva lépkedtünk hátra. Annie-t a hátam mögé tereltem, s úgy tolattam ki a kapun. Az épület súlyos árnyéka eltakarta a déli napot és hatalmas robajjal az utolsó tégláig a földre hullott. Ám mintha a sötét ház megmaradt erejével utánunk kapott volna: a pattogó, gördülő kövek valamelyike a mellkasomnak csapódott, mire hanyatt estem, s elveszítettem az eszméletemet.
Mikor kinyitottam a szememet a még mindig örvénylő porfelhőben gubbasztó romhalmazt láttam meg először. Aztán kedvesem maszatos, de mosolygó arcát. Körbenéztem, az úttest szélén találtam magam. Annie kuporgott mellettem néhány mentőssel. Távolabb állt a mentőautó, az mellett két rendőrautó, és két tűzoltóautó. Egy újságíró kérdezgette a járókelőket a történtekről, akik értetlenül vonogatták a vállukat. Két rendőr a bámészkodókat igyekezett távolabb tartani, a tűzoltók tanácstalanul tébláboltak a romok körül. Éppen akkor gördült a járda mellé a helyi televízió gépkocsija is.
Tompán fájt a fejem, és ott legbelül mintha hallottam volna a Kapuőr hangját visszhangzani:
- FOGUNK MÉG TALÁLKOZNI, DANIEL!
Egy rendőr és egy civilruhás nyomozó indult el felém, én pedig úgy döntöttem, hogy nem emlékszem semmire…
Másnap, a Santa-Elmira Herald című helyi lapban a következő cikk jelent meg:
„Vasárnap délután Santa-Elmira belvárosában, eddig ismeretlen okból összedőlt egy – a múlt században épült – hosszú ideje lakatlan családi ház. Az épületben, a szerencsétlenség időpontjában két fiatal tartózkodott, akik könnyebb sérüléseket szenvedtek. Az egyetemen tanuló két diák elmondása szerint szociológia felmérést végeztek a szociológiai tanszék megbízásából, amikor a baleset bekövetkezett. Azt, hogy nyári gyakorlatukat végző diákok a lakatlan családi házba miért hatoltak be, a rendőrségi nyomozás során még nem derült ki. Az ingatlan tulajdonosát – tartózkodási helyének ismerete hiányában - mindezidáig nem sikerült értesíteni. A rendőrség szakértők bevonásával tovább folytatja a vizsgálatot.”