Menekülés

Messzi vetődtem szülőházamtól. Fekete ruhámat sár és vér szennyezi be.
Nem tudom mit csinálok; csak megyek előre. A lábaim nem engedelmeskednek.
Nem tudom hová visz utam; minden sötét körülöttem. A föld vizes, a felettem elterülő lombkoronákról is esőcseppek csöppenek nyakamba. Amint tarkómra esnek s végig gurulnak hátamon, a Kedves érintését érzem bőrömön. Becsukom szemem, és élvezem ahogy végighúzza finom, puha ujjait egész felsőtestemen. Tudom, hogy csak képzelődöm, de olyan vagyok nélküle, mint a madár szárnyak nélkül.
Belém hasít a fájdalom... Mindenem fájni kezd, elviselhetetlen kín járja át testem...
Amikor elmúlik - oly hirtelen, mint jött -, magam elé pillantok. Olyan érzésem támad mintha nem volnék egyedül. Érzem, hogy figyel valaki.
Előttem egy fiatal leányka áll. Hosszú, szőke haja vállára omolva, fekete szemei az én arcomat fürkészik. Mellette egy nála kétszer nagyobb fekete kutya áll, fogait vicsorítva morog rám.
A leány kezét az állat hátára teszi, s a kutya rögtön kifekszik. Nem lélegzik többet, éles fogai nem harapnak többé.
Megbabonázva nézem őt. Pontosan a szemembe néz, rabul ejti tekintetem. Nem tudok másfelé nézni, nem látok mást csak az ő szemeit.
Nagyon lassan megfordul, s egy pontra mutat messze előre az erdőben. Megpróbálom kivenni a helyet, de nem látok semmit. Mikor visszanézek rá, már nincs ott. Csak a döglött eb fekszik lábaim előtt.
Letérdelek, két ujjammal becsukom a szemeit, s elindulok a leány által mutatott irányba.
Talán már sosem látok viszont senkit a szeretteim közül...
Talán mire a nap első sugarai megjelennek, én már nem élek majd...
De meg kell Őt védenem...
Még erősebben magamhoz szorítom védtelen gyermekem, még él bennem a Remény, hogy Ő túlélheti...