Bűnösök

Mind azok vagyunk. Születésünktől fogva. Ahogy élünk, ahogy halunk.
Földre hullott, szárnyaszegett angyalok, mégis bűnösök. Az arcunk az égre néz, de könnyünk a porba hull. Sírunk és nevetünk, szeretünk, gyűlölünk. Keressük a tökéletességet, az igazságot, a szépet s a jót, pedig tudjuk minden hiába, csak álmokat kergetünk. Az ébredés után keserves fizetséget kapunk szomorú felismerésünkért. A bűn zsoldját.
Az pedig nem más, mint a halál.
Eddig jutok gondolatban, miközben mereven bámulom a falat. Már vagy századszorra olvasom el a feliratot.
- Minden véges!
Kevéssel alatta egy másik grafiti, kommentárként az előzőhöz
- Még a vég is!
Az utcai bölcsességek modernkori változata. Régen ugyanezt a fórumokon, a piactereken hirdették a bölcsek. Lehet, ha Jézus élne, akkor grafiti festő lenne? Marhaság tudom, de eljátszom a gondolattal.
Valahol egy ajtó csapódik, beljebb húzódom az árnyékba és várok. Belenyúlok a zsebembe, a hideg fém érintésétől nyirkos lesz a tenyerem. Ideges vagyok, pedig tucatszor megtettem már. Az órámra nézek, nemsokára indulnom kell. Valami fagyos érzés veszi körül a belsőmet. Milyen lehet a vég? Egy örökké tartó szenvedés? Vagy végső megnyugvás? Választ csak a falaktól kapok. „Minden véges, még a vég is!”
- Baromság! Idő van!
Remegek a visszafojtott indulattól, mint egy motor, amit felpörgettek. Felfelé szaladok a lépcsőn, zsebemben a fegyver halkan kattan. A kesztyű már rajtam. Harmadik emelet. Nézem az ajtókat.
- A, B, C, és igen itt van.
Harmadik emelet huszonkettő "D".
Nyelek egyet. Nem szabad a szemébe néznem. Csak a szemébe ne! Becsöngetek. Léptek hangját hallom, belül a láncot csörgeti valaki. Az adrenalin majdnem szétvet. Az ajtó kinyílik.
- Ilyen nincs! Ez ő! Bassza meg! Bassza meg!
Berúgom az ajtót, befogom a száját és berántom. Bevonszolom az ágyra. Amikor ledobom, már látom, elájult. Ez legalább ad némi időt. Lehetetlen! Képtelenség! Remegő kézzel csavarom le a hangtompítót és zsebre teszem. Lázasan töröm a fejem. Lehet, hogy véletlen? Vagy így teszik próbára a hűségemet? A lányt nézem. Itt fekszik ájultan, akár egy angyal. Tisztán és ártatlanul. Miért pont őt?
Nem tudom mit követett el, de meg kell halnia, és nekem kell végrehajtanom az ítéletet.
Talán most kellene kiszállnom. Van valamennyi félretett pénzem, meg az, amit ezért a munkáért kaptam. Együtt szöknénk. A fejemben végigpörgetem a lehetséges helyeket, ahol elbújhatnánk. Egy belső hang kijózanít. Nincs esélyünk, én tudom a legjobban. Megtalálnak. Jön egy végrehajtó és vége a dalnak.
Leroskadok az ágyra, csak ülök magam elé révedve, kezemben a hideg fegyverrel. Millió nő szaladgál ebben a rohadt városban, miért pont ő?
Csak pár hete ismerem, nemrég együtt vacsoráztunk, vele végre ismét embernek éreztem magam. Hosszú évek múltán először.
Elnézem, amint itt fekszik, olyan békés mintha csak aludna. A haja szétterül az ágyon. Akaratlanul is megsimogatom.
Mégis meg kell tennem. Ártatlan! Tévedsz, senki sem az! Szeretem! Nincs válasz. Erre nincs semmiféle racionális magyarázat. A józanész itt már nem tud mit válaszolni.
Ébredezik.
Ahogy felemeli a fejét, a pisztoly hideg csövével néz farkasszemet. Szemeiben a rettegés és a könnyek együtt jelennek meg.
Felemelem a fejem. Ránézek. Tudom, hibáztam, most már örökké látni fogom ezt a tekintetet, ha becsukom a szemem. Kísérteni fog életem végéig. A kezem megremeg, amint én is könnyezni kezdek, siratom magunkat, magamat. Szánalmas vagyok.
Egy zokogó bérgyilkos.
A lány már nem sír, talán a félelem bénította meg. Olyan lehet ez, mint mikor az egér a kígyó szemébe néz. Tegnap még együtt nevettünk. Úristen, de régen is volt már!
Szomorú felismerés.
Mind halottak vagyunk, csak még nem tudjuk. Be kell járnunk hosszú utunkat a Golgotáig egy kereszttel a hátunkon, a különbség mindössze annyi, hogy a kereszt kinek-kinek más, érdemtől függetlenül. Lehet könnyű vagy súlyos a teher, mindegy, mindannyian hisszük, a miénknél nincs nehezebb.
Hirtelen végtelen keserűség vesz erőt rajtam. Minden hiába. Magamban üvöltök.
- Szart sem ér az élet!
A vér az arcomba fröccsen. A fehér lepedőn bíbor virág nyílik lassan és beborítja az ágyat. Nem tudom mennyi ideig tart, de a kiabálás és a sikoltozás ismét magamhoz térít.
- Hát persze! A hangtompító!
Becsukom a szemem. Máris látom a véres lepedőt, a könnyes fénytelen szemeket. És ennek sohasem lesz vége. Soha!
Kilépek az ajtón, és kimért léptekkel elindulok a lépcsőn lefelé. Ijedt arcok az ablakokban. Rájuk sem nézek.
Kárhozottak. Szegény bűnösök, nektek is eljön az időtök.
Messziről sziréna hangja hallatszik. Leérek. Megnézem a fegyvert, minden rendben. Azt hittem rettegni fogok, vagy elfog majd valami kimondhatatlan szomorúság, de semmi. Minden érzést az ajtó mögött hagytam. Csak a nyugodt beletörődés az elkerülhetetlenbe, ennyi maradt. Megpróbálok felidézni egy imát.
A fal felé nézek, ahol a felirat olvasható. Nemrég itt álltam és azon gondolkodtam, mi jöhet a halál után. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar választ kapok.
Már hallom őket. Tudom, mindjárt itt vannak. Felnézek. Az ég szikrázóan kék, a nap megsimogat. Olyan nyugodt minden és mintha nagyítón keresztül látnám a világot.
Azt hiszem, szép nap ez a mai.
Meghalok. Mi várhat rám azután? Örök kérdés. Lassan elfordítom a fejem. Választ csak onnan kapok. A felirat hűségesen hirdeti:
"Minden véges, még a vég is!"